Nick Cave a józan ész határain túllépett, és ebben az abszurd világban otthonra lelt.

A "radikális intimitás" kifejezés Nick Cave különleges érzékenységét tükrözi, ahogyan a Skeleton Tree-turné alatt tapasztalt, szinte megfoghatatlan hangulatot írja le. A Hit, remény és vérontás című interjúkötetben kifejti, hogy ezek az intenzív koncertek és a közönsége iránti kapcsolata segített neki kilépni a gyász legsötétebb mélységeiből. Cave szavai egy olyan világot festenek, ahol a zene ereje és a közönség jelenléte képes gyógyítani, és ahol a fájdalmakkal való szembenézés újra és újra életre kelti a reményt.

Nick Cave fia, Arthur, aki mindössze 15 éves volt, 2015-ben tragikus baleset következtében zuhant le egy szikláról. Ez a szörnyű esemény alapjaiban rengette meg az előadó világát, és azóta is folyamatosan újra kell építenie művészi identitását. Azonban nem azonnal kezdődött el ez a folyamat; a fia temetését követő hónapokban a kreatív munkálatok teljesen értelmetlenné váltak számára, sőt, még a tollat is nehezen tudta felemelni. Hosszú és fájdalmas út vezetett el odáig, hogy részt vegyen egy felejthetetlen turnén, és eljusson egy új alkotói szakaszhoz, amelyben – bár már nem kizárólag Arthurra összpontosít – a fiának a szelleme még mindig jelen van, mint egy láthatatlan kísérő.

Bár a fenti szöveg első olvasatra talán egyfajta spirituális fejtegetésnek tűnhet, az immár magyar nyelven is hozzáférhető interjúkötet beszélgetéseiből gyorsan kiderül, hogy Nick Cave távol áll az olcsó ezotériától. Halálosan komolyan, cinizmus nélkül közelít a dalszerzés kérdéséhez, és éppen ez a hangvétel, az iróniától mentes gondolkodás teszi a könyvet igazán megrendítő olvasmánnyá. Tudom, hogy ez a megfogalmazás talán kicsit túlzó vagy patetikus, de a kötetben folytatott érvek ütköztetése és viták nyomán Cave arra jut, hogy a zene képes megváltoztatni a hallgatóit: érzékenyebbé, elfogadóbbá és könyörületesebbé formálja őket.

A Hit, remény és vérontás furcsa könyv, olyan kísérlet, amely akár katasztrofálisan is elsülhetett volna. A Covid-járvány idején az újságíróként ismert Seán O'Hagan és Nick Cave hosszas telefonbeszélgetésekbe bonyolódott. Ugyan korábbról, backstage-ekből már ismerték egymást, de mivel turnézni nem lehetett, a napok pedig furcsán egymásba folytak, a két férfi egyre mélyebb témákat érintett ezekben a beszélgetésekben. A dalszerzés, az alkotás pszichológiája mellett a gyász is fontos közös témájuk volt, hiszen O'Hagan az öccsét vesztette el korábban.

A tapasztalt interjúkészítő O'Haganban, hosszas beszélgetések után, egy ponton világossá vált, hogy ezek a dialógusok akár könyvformát is ölthetnek. Nick Cave végül beleegyezett, hogy rögzítsék a telefonbeszélgetéseket, mivel úgy érezte, hogy ebből nem csupán egy hagyományos életrajzi mű, hanem az alkotás mélyebb kérdéseit boncolgató kötet születhet. Olyan anyag, amely segíthet neki is jobban megérteni az általa megélt tapasztalatokat. (Ezért is volt remek döntés, hogy a könyvet Németh Róbert fordította, aki újságíróként és zenészként is jártas, így mindkét oldalról rálátása van az interjúhelyzet dinamikájára.)

A könyv nem tétlenkedik, azonnal Nick Cave vallásos világának és hitének mélyére hatol, és ehhez a legjobb partner O'Hagan, aki határozottan elutasítja a hagyományos egyházakat. A kötet később sem kerülgeti az igazán fontos kérdéseket, így az olvasóban az az érzés alakul ki, mintha Nick Cave éppen előttünk formálná meg új művészi céljait. Olyan, mintha ezek a beszélgetések segítenének neki abban, hogy feltárja, miként jutott el a radikális intimitás szintjére, amely a karrierjében páratlan, és amelyet a Ghosteen album képvisel – egy különleges, gitár és dob nélküli, szinte éterien lebegő zenei élmény, amelyet egyszer csak szent zeneként emleget.

A 2019-ben megjelent album nem csupán egy újabb lépés volt Nick Cave életművében, hanem egy merész fordulópont is. A fő alkotótársa, Warren Ellis közreműködésével készült Push The Sky Away és Skeleton Tree már előrevetítettek valamit a közelgő változásokról, de a Ghosteenhez hasonló mértékű művészi kockázatot Cave még sosem vállalt az eddigi pályafutása alatt. Az előadó maga is megosztotta, hogy a lemez debütálásakor sokan elutasító véleményeket fogalmaztak meg, a hányós emojiktól kezdve a karrierjét temető kommentekig. Azonban idővel a közönség elkezdett rezonálni az album titokzatos, misztikus világával és a szokatlan dalstruktúrákkal, amelyek egy új dimenziót adtak a zenei élményhez.

Egy nap úgy döntöttem, hogy elég volt a harmadik személyű, egyes számú dalokból, amelyek mindig ugyanazt a jól megszokott, struktúrált történetet mesélik el. Kezdődnek az elején, majd szépen, engedelmesen robognak a végkifejlet felé. (...)

Egyszerűen nem éreztem fairnek, hogy folyamatosan ezzel a sok történettel bombázom az embereket. (...) Az vágyam az volt, hogy olyan dalokat komponáljak, amelyek mélyebben és hitelesebben tükrözik mindazt, amit megélek.

- mondja a könyvben Nick Cave, aki arról is hosszasan mesél, milyen felfokozott állapotban rögzítették a Ghosteen albumot Warren Ellisszel. Csak kevés alvással szakították meg az intenzív, közös improvizációkra építő munkát; eleve felkavaró lelkiállapotban álltak neki a lemeznek, és nemcsak a dalok, hanem a saját józan eszük állapotát tekintve is bizonytalanok voltak. De Cave szerint pont ebből a bizonytalanságból, a józan, racionális észen túli tudatból születhetett csak meg ez a zene.

A Hit, remény és vérontás beszélgetései hemzsegnek az izgalmas sztoriktól, de feltűnő, ahogy Cave gyorsan lecsapja a múltidézést, a drogos sztorikat, függősége sötét napjait vagy néhány pikánsabb részletet a Bad Seeds belső konfliktusairól.

Kiderül, hogy Blixa Bargeld, például Wim Wenders rendező társaságában, váratlanul faképnél hagyta a zenekart, míg Nick Cave életében mindössze egyszer hagyott ki koncertet – amikor New Yorkban, egy éjszakára őrizetbe vették heroin birtoklása miatt. Ezeket a történeteket felidézve Cave világossá teszi, hogy egyáltalán nem a múlt foglalkoztatja; mint mondja, hatvan felett már lassulnia kellene, de valójában épp az ellenkezőjét tapasztalja. Egyre intenzívebben és szabadabban dolgozik a személyes csapatával, valamint a zenekarával is.

Mivel a beszélgetések csapongó természetét nem szerkesztették ki a könyvből, tele van szórakoztató mellékvágányokkal az alapvetően nagyon súlyos témákat boncolgató, olykor megrázó kötet. Kiderül például, hogy a Ghosteen lemezt Chris Martin, a Coldplay énekesének stúdiójában vették fel, ahol néha maga Martin is feltűnt és véleményezte a dalokat. "Nyilvánvalóan elég nagy a távolság a zenéink között, de a ki a faszt érdekel?" - szögezi le Cave, aki egy ponton elmeséli, hogy Martin "lefegyverzően őszinte" reakciója miatt változtattak a lemez egyik dalán.

A történet ironikus és egyben tragikomikus eleme, hogy Cave rehabilitációs időszaka után épp a legelső interjújára két olyan zenésszel kellett közösen megjelennie, akik nem éppen a mértékletességükről voltak híresek: Shane MacGowan és Mark E. Smith, a The Fall legendás frontembere. O'Hagan, az interjúvezető szerint MacGowan, amikor megtudta, hogy Cave tiszta állapotban érkezik, hezitált, és végül csak némi rábeszélés után volt hajlandó részt venni az interjún. Ez a szituáció jól tükrözi a zenészvilág sajátos dinamikáját, ahol a sötét humor és a váratlan fordulatok mindig jelen vannak.

Nick Cave gyászfeldolgozása már a könyv előtt is a nyilvánosság előtt zajlott, a könyv inkább ennek a hosszú folyamatnak az összegzése a beszélgetéseken keresztül. Cave saját bevallása szerint a 2016-os, a Skeleton Tree lemez készítését dokumentáló One More Time With Feeling című film felvételei alatt például még annyira maga alatt volt, hogy szinte végig ellenséges zombiként viselkedett. A 2022-ben bemutatott, már egészen más formában lévő Cave-et mutató This Much I Know To Be True című film pedig a tragédia után még bátrabb, szabadabb irányba kalandozó daloknak állított emléket.

A két film valóban eltörpülne a The Red Hand Files projekt nélkül, amely nemcsak a rajongók, hanem a kíváncsiskodó érdeklődők kérdéseire is választ ad. Nick Cave ezen az oldalon gyakran találkozik megrendítő és mélyen személyes kérdésekkel, amelyeket őszinte és megfontolt válaszokkal honorál, de nem ritkán a humorát is beveti, hogy feloldja a feszültséget az abszurd kérdések után. Ez a kezdeményezés hasonló volt ahhoz a bátorsághoz, amit akkor mutatott be, amikor bejelentette, hogy egy miniturnéra indul, ahol a dalok között a közönség kérdéseire reflektál. Az In Conversation koncertek, bár potenciálisan kudarcosak is lehettek volna, valójában egy újfajta tapasztalatot nyújtottak számára. Nick elmondása szerint ezeken az estéken tanulta meg igazán megosztani a saját élményeit, miközben mások történeteit is meghallgatta. Ezek a kockázatok, amelyeket vállalt, segítettek neki abban, hogy szembenézzen a bénító gyásszal, és ezáltal újra felfedezze önmagát. A The Red Hand Files és az In Conversation nélkül valószínűleg nem élné át jelenlegi alkotói korszakát, amelyet egy mélyebb, intenzívebb életként ír le.

Ez nem csupán a fiatalok szenvedélyes lángolása, hanem valami más – egyfajta spirituális bátorság. Olyan lelkesedés és hevület, ami átjárja Susie Bick-et, Nick Cave feleségét, amikor munkába indul. Remélem, hogy ez a szellem él a legutóbbi lemezeinkben is. Merész szembenézés a valósággal, a világ állapotának egyfajta bátor elutasítása jelenik meg itt. Ez a bátorság, a kényelmetlen és provokatív témák felvállalása az, ami szerintem a művészet alapvető feladata. Éppen ezért nem tudok egyetérteni az eltörlés kultúrájával, amely nem tűri el az uralkodó közhangulattól eltérő nézőpontokat.

Cave arról is elég világosan mesél a könyvben, hogy teljesen hidegen hagyja, hogy az utóbbi lemezeire jellemző útra már nem követte minden korábbi rajongója, és hogy nem mindenkinek tetszik az, amivé az utóbbi években vált a Bad Seeds. De azt sem tagadja, hogy rendkívül érzékeny a hallgatói reakciójára, és hogy még ennyi idő után is minden egyes lemeznek ugyanazzal a kételkedő, önostorozó bénultsággal kezd neki, amíg el nem kezd körvonalazódni a következő lemez fő témája.

A kreativitás terelésének titkai mindig is izgatják azokat, akik a művészet mélységeit kívánják feltárni. Nick Cave által elmondottak különösen elgondolkodtatóak, hiszen a dalszerzés rejtelmeit boncolgatva ő merész kalandokat vállal. Különösen figyelemre méltó az a gondolat, hogy sokszor úgy érzi, a dalai mintha a jövőjét is megjósolnák. Ezt a megérzést legélesebben a Skeleton Tree című album példázza, amelynek dalai és szövegei sokak számára szinte hihetetlennek tűnnek, hiszen a tragédia árnyéka végigkíséri az egész lemezt. Olyan érzés, mintha a zene már egy lépéssel a szerző életének végső pillanatai előtt járna. Cave meggyőződése, hogy a valóban hatásos dalok mindig valami mélyebb, személyes titkot rejtenek magukban a szerzőről is, így válva a művészet egyedülálló tükörképévé.

Ezért hívja ezeket az alkotásokat egy adott pillanatban az igazság kockázatos kis bombáinak, amelyek létrejöttéről egy alkalommal így nyilatkozik:

Számomra a sebezhetőség elengedhetetlen a szellemi és lelki fejlődéshez, valamint az alkotás folyamatához. A sebezhetetlenség viszont azt sugallja, hogy valaki bezárkózik, merevvé válik, és elveszíti a tágabb perspektívát. Az igazi erő számomra a sebezhetőségből fakad – ez tükröződik a zeneírásban és a dalszerzésben. Nyitottá válni minden élményre, legyen az kudarc vagy szégyen, lehetőséget ad a kiszolgáltatottságra, de egyúttal hatalmas szabadságot is nyújt. A sebezhetőség igazán mélyen azt jelenti, hogy az összeomlás és a megsemmisülés határvonalán egyensúlyozunk. Ebben az állapotban érezhetjük igazán, hogy élünk, és hogy a tapasztalataink formálják a létezésünket.

Nick Cave saját bevallása szerint nem kedveli az interjúkat; úgy véli, hogy ezek az események gyakran feleslegesek, és sokszor megalázóak mindkét fél számára. Mindezek ellenére a "Hit, remény és vérontás" című műve, amelyet O'Hagannel közösen alkottak meg, éppen azt demonstrálja, hogy milyen lenne a zenészinterjú, ha a résztvevők kilépnének a megszokott, korlátozó keretek közül. A kötet lehetőséget ad egy szabad, sziporkázó beszélgetésre, amelyben a banális és a mély filozófiai gondolatok egyaránt helyet kapnak. Ez a munka már önmagában is bátor lépés a koncertfilmek és a szigorúan kontrollált interjúk uralta világban, ahol a kreativitás és az őszinte párbeszéd gyakran háttérbe szorul.