Ukrajna: a megszállt területekről való lemondás és biztonsági garancia százmilliárd dollárért.
A Trump és Putyin közötti találkozó izgalmas fordulatot hozott, hiszen az európai uniós vezetők közül többen határozottan felléptek a kontinens jövőjének alakításáért. Jelenlétükkel hangsúlyozták az európai elképzeléseket az ukrán háború lezárásával kapcsolatban, ami mindenképpen pozitív jelenség, és ellentmond annak a nézetnek, hogy az unió perifériára szorult volna. Az uniós vezetők nem bízták a találkozó kimenetelét sem Zelenszkijre, sem a véletlenre, hanem maguk vállalták a felelősséget a kontinens keleti szárnyának védelméért, valamint annak hosszú távú biztonságáért. Azonban kérdéses, hogy mindez a gyakorlatban mit jelent, és főként, hogy milyen költségekkel jár majd számunkra.
Az európai vezetők már egy ideje fáradhatatlanul dolgoznak azon, hogy személyes kapcsolatokat építsenek ki Trumppal. Starmer, Meloni, Macron, Merz és Ursula von der Leyen mindannyian külön utakon zarándokoltak el Washingtonba, hogy találkozzanak a politikai „császárral”. E találkozók során nemcsak dicséretben részesítették, hanem hajlandóak voltak olyan üzleteket kötni, amelyek sok esetben inkább hátrányosak voltak számukra. Mindezért cserébe azonban egy sokkal nagyobb cél lebegett a szemük előtt: a kontinens védelmének biztosítása az amerikai támogatással, míg ők maguk felkészülnek a jövőbeli kihívásokra és saját fegyverkezésükre.
Az európai tervek lényege, hogy az ukránokat elszakítsák a keleti szláv közösségtől, és a szlovákokhoz, valamint a csehekhez hasonlóan a nyugati szláv tömbbe integrálják őket. Ennek hátterében stratégiai, védelmi és geopolitikai megfontolások állnak. (Korábbi írásaimban részletesen kifejtettem, hogy az ukrán háború kulcskérdése, hogy a 21. század a keleti szlávok vagy a germánok dominálásának időszaka lesz, és jelenleg az ukránok a franko-germán oldal mellett állnak.) Az európai vezetők számára nem volt meglepetés a Trump és Putyin közötti találkozó, hiszen a két politikus között már régóta kialakult egyfajta személyes bizalom. Míg a szolidaritás szellemében érkeztek Washingtonba Zelenszkijjel, valójában az volt a céljuk, hogy figyelemmel kísérjék, nehogy a ukrán elnök rossz döntéseket hozzon, és hogy biztosítsák, hogy ne egyezzen bele semmilyen megállapodásba, amelynek ők maguk nem adták áldásukat. (Ez is egy újabb jele Ukrajna európai integrációs törekvéseinek.)
Zelenszkij felkészítése a találkozóra brit diplomaták által történt, és az európai vezetők között precízen osztották le a szerepeket: Meloni és Rutte Trumpot méltatták, míg Merz a tűzszünet jelentőségére hívta fel a figyelmet. Macron a garanciák biztosítását hangsúlyozta, a finn elnök pedig az orosz fenyegetésről beszélt, Starmer pedig az amerikai-orosz-ukrán találkozó szükségességét szorgalmazta. Kétségtelen, hogy rendkívül taktikus módon közelítették meg a helyzetet, és az érzelmi aspektusokat sem hanyagolták el: az ukrán elnök felesége levelet írt az amerikai first ladynek, míg Ursula is kiemelte, hogy az elrabolt ukrán gyermekeknek haza kell térniük.
Mindenesetre az európai vezetők fellépése jól megtervezett volt, és remek példát mutatott arra, hogy az EU képes hatékonyan együttműködni, ha szükséges. Ennek ellenére személyesen hiányoltam legalább egy kelet-európai vezetőt az asztal körül, hiszen így ez a nyugati nagyhatalmak exkluzív találkozójának tűnt. Jelenleg egyértelművé vált, hogy a legfontosabb ügyekben négy ország dominálja a döntéshozatalt Európában: a britek, a franciák, a németek és az olaszok, míg a többiek csupán a háttérben szerepelnek. A lengyelek számára különösen kínos lehetett, hogy a finn elnököt választották helyettük, figyelembe véve a lengyelek szoros érintettségét, de valószínű, hogy a jelenlegi lengyel elnök személye állhatott a döntés mögött, amely miatt őket kihagyták.
Más kérdés, hogy lehet, hogy az európai vezetők kissé késve ültek az asztalhoz. A napokban felröppent az a hír, hogy az amerikaiak nem zárkóznak el Ukrajna számára a biztonsági garanciák megadásától. Én magam ezt kissé kétkedéssel fogadtam, egyrészt Steve Witkoff, Trump elnök különmegbízottjaelég gyakran értett félre dolgokat már az oroszokkal való tárgyalásai során, másrészt az oroszok számára ez nagyon nagy engedmény lenne, tekintve az ő céljaikat Ukrajnában. És a gyanúm be is igazolódott: az amerikai álláspont az, hogy igen, az európaiak adjanak garanciákat Ukrajnának, ők esetleg majd "koordinálják".
Ez a tipikus Trump-féle megközelítés: "Fizessetek a szolgáltatásokért." Az európai államok, bár erősen ragaszkodnak a garanciákhoz, a gyakorlatban csak az Egyesült Államok közreműködésével tudják ezeket megvalósítani. Nemrég a német hadügyminiszter nyilatkozott arról, hogy Németország nem rendelkezik elegendő katonai kapacitással ahhoz, hogy csapatokat küldjön Ukrajnába. Ennek következtében a Washington Post értesülései szerint az európai országok 100 milliárd dolláros támogatási ígéretet tettek le az asztalra: azaz azt közölték Trumpnak, hogy ezt az összeget hajlandók amerikai fegyverekre fordítani, amennyiben az Egyesült Államok garantálja Ukrajna védelmét. Tehát ennyire drágán mérik Európában a keleti határ biztonságát, ha az oroszok ezt elfogadják.
A legutóbbi tárgyalások hangneme arra utal, hogy az oroszok által megszállt területekről az ukrán félnek le kell mondania. Zelenszkij ezt a kérdést elhalasztotta, mondván, hogy majd a trilaterális találkozón fogják megvitatni a területeket, ám ezt ellentmondásosnak mutatja az Ovális Irodában bemutatott térkép, amely a jelenlegi fronthatárokat szemlélteti. Később Zelenszkij lágyította a megfogalmazását, kifejezve aggodalmát azzal kapcsolatban, hogy a lehetségesen feladott területekről hogyan lehetne a lakosságot áttelepíteni, és emlékeztetett arra is, hogy az alkotmány ezt nem teszi lehetővé. A valóság azonban az, hogy a megszállt területekről való lemondás elkerülhetetlen része lesz a békefolyamatnak, és úgy tűnik, az európai országok is ezt az irányt támogatják, ösztönözve ezzel Zelenszkijt a kompromisszumra.
Egy lehetséges alternatív megfogalmazás a szöveghez: Ha az oroszok elfogadják az amerikai-európai megállapodást, akkor Európa egy generációnyi, vagyis egy lélegzetvételnyi időt nyer arra, hogy saját biztonságáról gondoskodjon. Jelenleg védelmi eszközöket vásároltak, vagy inkább ígéretet tettek a védelem megvásárlására, azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a kontinens gazdasági helyzete nem teszi lehetővé a szükséges hatalmas összegek előteremtését. Ha ez a "védelmi pénz" tényleg kifizetésre kerül, és a fegyverkezésre kell fordítani, akkor máshonnan kell forrást elvonni. Ez pedig könnyedén a jóléti államok leépüléséhez vezethet: az egészségügy, az oktatás és a szociális ellátások válnak majd a fegyverkezési verseny első áldozataivá, tehát mindaz, ami a társadalom alapját képezi.
