Az ötödik osztálytól kezdve sok gyerek egyedül marad az olvasás kihívásaival – beszélgetés a funkcionális analfabetizmus jelenségéről.

Sokan azt gondolják, hogy ha valaki megtanulja a betűket, akkor már olvasni is tud. A valóság azonban az, hogy a szövegértés jóval összetettebb folyamat - és nemcsak a gyerekek, hanem sok tizenéves, sőt felnőtt is komoly nehézségekkel küzd ezen a téren.

Dr. Steklács Jánossal , a Pécsi Tudományegyetem Nevelés- és Oktatáselméleti Tanszékének az MTA-PTE Olvasási Fluencia és Szövegértés Kutatócsoport vezetőjével beszélgettünk az iskolarendszer kihívásairól, a különböző korosztályok eltérő problémáiról és arról, hogyan segíthetnek a szülők gyermekeiknek az olvasásban és szövegértésben.

Attól függ, hogy melyik életkorról beszélünk, és melyik felmérésről. Az egész rendszert tekintve ez egy fontos kérdés!

Az alsó tagozatban, különösen a 4. osztályban, a PIRLS-vizsgálat (Progress in International Reading Literacy Study) fő célja a tanulók szövegértési képességeinek értékelése. E téren az eredményeink kifejezetten kedvezőek, hiszen az OECD vizsgálat alapján az átlagunk a nemzetközi mezőny felett helyezkedik el, és az elmúlt évek során folyamatosan sikerült javítanunk is. Ugyanakkor a 15 évesek szövegértési eredményei nem tükrözik ezt a pozitív tendenciát olyan mértékben, ahogyan azt elvárnánk. Évről évre tapasztalhatóak ingadozások: néha jelentősebb visszaesések, máskor viszont enyhe javulások figyelhetők meg. A legutóbbi PISA-mérés is azt mutatta, hogy az OECD-átlag gyengült, és ezzel párhuzamosan mi is tapasztaltunk egy kis visszaesést az eredményeinkben.

Ha az okokat kutatjuk, számos tényezőt érdemes megvizsgálni. Vannak olyan jelenségek, amelyek globálisan érezhetők, míg mások a társadalmi átalakulások következményeként jelentkeznek. Emellett érdemes figyelmet fordítani arra is, hogy az iskolarendszer mennyire képes rugalmasan reagálni a társadalmi igényekre és elvárásokra, hiszen sokszor úgy tűnik, hogy nem tud lépést tartani a változásokkal.

A mi megközelítésünk szerint a 15 évesek PISA-felmérésének eredményei azt mutatják, hogy a sikertelenség hátterében elsősorban az áll, hogy az oktatási rendszerünk nem biztosít elegendő támogatást az olvasás és szövegértés fejlesztéséhez a felső tagozattól középiskolás korig. Ezen a kritikus időszakon a diákok gyakran stagnálnak, vagy éppen ellenkezőleg, visszaesnek ezen a területen. Felmerül a kérdés: mennyiben felelős az iskolarendszer azért, hogy az olvasás és szövegértés folyamatosan fejlődjön a tanulók életében? Ha az oktatási intézmények jobban figyelnének erre a folyamatra, és elkötelezettebben dolgoznának rajta, valószínűleg kedvezőbb eredményeket érhetnénk el. Az értelmezések sokfélesége viszont azt mutatja, hogy a probléma összetett, és számos tényezőt figyelembe kell venni.

Természetesen! Íme egy egyedibb megfogalmazás: Igen, igen, valóban, ez is fontos. A digitális világban a változások olyan gyors ütemben követik egymást, hogy szülőknek, családoknak és tanároknak egyaránt rendkívül nehéz lépést tartaniuk. Az írásbeliség kultúrája és a kommunikációs folyamatok olyan dinamikusan fejlődnek, hogy gyakran még a saját otthonunkban sem tudjuk, mi zajlik a gyermekeink életében.

Ha alaposan megvizsgáljuk, honnan erednek a felmerülő nehézségek, akkor azt kell mondanom: a szülők körében találhatók az első jelek.

A gyermek fejlődése szempontjából kulcsfontosságú, hogy milyen "írástudó" környezet veszi őt körül már a születése pillanatától kezdve. Más szóval, a szülők hozzáállása az írásbeliséghez és az írott kommunikációhoz, valamint az életvitelük, alapvetően formálja a gyermek világképét. A gyerekek sokkal többet tanulnak a felnőttek viselkedéséből, mint amit a szavak képesek közvetíteni. Az írás és olvasás iránti szenvedély, a könyvekhez való hozzáállás, valamint a mindennapi élet során megjelenő írásbeli interakciók mind-mind hozzájárulnak a kicsik tudásvágyához és fejlődéséhez.

Ha a szülő az mondja, hogy "ne képernyőzz annyit", de közben mégis jóváhagyja azt, és a gyerek azt látja, hogy a szülő sem tud felállni a képernyő elől, attól nem fog érdemben változni a helyzet.

Másik megvilágításból szemlélve a jelenséget, nyilvánvaló, hogy a fogyasztói társadalom számtalan csábító lehetőséget kínál: ínycsiklandó ételek, frissítő italok, izgalmas szabadidős programok, elragadó videojátékok és lenyűgöző látványosságok várnak ránk. Nem meglepő, ha valaki könnyen belemerül ezekbe, és hamarosan azt hallja: „már megint túl sokat ettél, játszottál, gépeztél, vagy éppen a telefonodat bújtad...”. Szóval, a helyzet korántsem egyszerű.

Visszatérve a gyökerekhez: a gyermekkor első éveinek élményei – a szülők és családtagok társaságában eltöltött pillanatok, a közös tekintetek és a kölcsönös figyelem – alapvető jelentőséggel bírnak. Én ezt a jelenséget gyakran 'visszapillantó tükör hatásának' hívom, amikor is...

manapság a szülő és a gyerek sokszor csak akkor látják egymás arcát, a szemét, amikor autóval iskolába vagy óvodába mennek és jönnek - és ott is többnyire a visszapillantó tükörből.

Ez nyilván nem ideális. Lehetne persze romantikusan a régi időkről beszélni, amikor több generáció együtt él, folyamatosan foglalkoznak a gyerekkel, több és jobb minőségű volt az egymásra fordított idő. Ennek az időnek a csökkenése negatív változásokat eredményez a gyerekek, felnőttek életében vezet. Ez megjelenik általában az olvasásban, és a szépirodalom olvasásában is.

Az óvoda talán a legjobban működő közoktatási egységünk, ott talán még a legjobban helyén vannak a dolgok. Alsó tagozatban óriási szerepe van, milyen tanítóhoz kerül a gyerek, milyen iskolai környezetben, értékek világában nő fel. Aztán a felső tagozatban, ötödikben nagy a váltás. Kérdés, mennyire hagyják magára a gyereket az addigra sok esetben még nem teljesen kialakult képességeivel, hogy tud-e ezek segítségével önállóanzokkal tanulni.

Ezen a helyzeten érdemes elgondolkodni a társadalmi széthúzásról, amely nem csupán a közösségi szintet érinti, hanem az egyéni életekben is megjelenik. Különösen szembetűnő a két véglet – a rendkívül szegények és a rendkívül gazdagok – közötti növekvő szakadék, amelyet a "Máté-effektus" jelensége is világosan tükröz. Ez a jelenség rávilágít arra, hogy a már meglévő előnyök tovább gyarapodnak, míg a hátrányos helyzetűek még mélyebbre süllyednek.

A PIRLS és a PISA eredményei világosan rámutatnak arra a szomorú tendenciára, hogy azok, akik eddig gyengébben teljesítettek, továbbra is hátrányos helyzetben maradnak, míg a sikeresebbek teljesítménye folyamatosan javul. Emellett a leggyengébben teljesítők csoportja is egyre inkább bővül a különböző teljesítménykategóriákon belül.

Az iskola működési zavarai, más néven diszfunkciói, olyan feladatokat jelentenek, amelyeket nem képes hatékonyan teljesíteni. Oktatási rendszerünk sajnos gyakran visszatükrözi a szülők képességeit, tudását és iskolai végzettségét. Azokat az ismereteket és készségeket, amelyeket az iskola nem tud átadni, a gyerekek otthon vagy megkapják, vagy éppen ellenkezőleg, hiányt szenvednek belőlük. Ez a helyzet azonban nem lenne szabad, hogy így alakuljon, hiszen sérti a társadalmi és esélyegyenlőséget, valamint korlátozza mindenki lehetőségét a boldogulásra.

A kézfogás helyett inkább azt javaslom, hogy üljünk le és beszélgessünk arról, hogy mi az, amiben erős, és miben érezheti magát gyengébben a tanulás során. Fedezzük fel együtt, hogyan tanul a legjobban, melyek azok a stratégiák, amelyek segítik őt, és természetesen mi is megoszthatjuk a saját tapasztalatainkat. Ez már önmagában is hatalmas segítség lehet. A "odaülés" kifejezés helyett inkább a "kéz a kézben" metaforát használnám, hiszen az igazi támogatás azt jelenti, hogy elkísérjük őt az útján, nem csupán fizikailag, hanem lelkileg is ott vagyunk mellette.

Esetenként valóban megfigyelhető, hogy a helyzet nem optimális. A tankönyvek, tananyagok és oktatási módszerek terén komoly kihívásokkal nézünk szembe. A világ drámai módon átalakult, miközben az oktatási anyagok és megközelítések különböző ütemben alkalmazkodtak ehhez a változáshoz. Az a típusú iskola, amely a "kiprédikálás" módszerére épít, ahol az oktató csak elmondja az anyagot és elvárja, hogy a diákok tudják, elveszíti a relevanciáját és hatékonyságát. Ez nem tükrözi azt a figyelmet a neurodiverzitás iránt, amelyet a modern neveléstudomány hangsúlyoz. Elengedhetetlen, hogy a tanulás során az egyéni igények, gondolkodási stratégiák és személyre szabott megközelítések kerüljenek a középpontba.

Nagy problémának látom, hogy az oktatási rendszer szervezési, működtetési elvei egyre inkább eltávolodik a tudományosságtól. Szerencsésebb országokban az ágazat irányításának tetején álló minisztérium megkérdezi a neveléstudomány kutatóit a legfrissebb nemzetközi eredményekről. Csodát lehetne tenni a magyar rendszerrel öt-tíz év alatt.

Az olvasástanítás területén már 2000 előtt kialakult egy konszenzus: a hangoztató elemző-összetevő módszer a legjobban illeszkedik anyanyelvünk sajátosságaihoz. Ma már nem csupán az a kérdés, hogy a globális vagy az analitikus-szintetikus megközelítés a "legjobb", hanem sokkal inkább az, hogy milyen új irányvonalak és eredmények jelennek meg a nemzetközi gyakorlatban, amelyek a szövegértéshez kapcsolódnak, és amelyek saját módszertani kultúrával rendelkeznek. A kutatók nemcsak elméleti síkon igazolják ezeket a megközelítéseket, hanem gyakorlati alkalmazásuk során is tesztelik őket, fejlesztő programok születnek ennek nyomán. Beszélhetünk a motiváció növeléséről, az olvasás folyamatosságának javításáról, valamint a szövegértési stratégiák kidolgozásáról is. Ezek a megfontolások tudományos kutatások eredményeként kerülnek be az osztálytermekbe. Nálunk azonban a párbeszéd az elmélet és a gyakorlat között gyakran nehezebbnek bizonyul.

Nekem is megvan az "izzadtan ébredős" rémálmom, amikor a nevem hangosan felcsendül, és rájövök, hogy sorra kerültem a hangos olvasásban, de fogalmam sincs, hol tartunk. Ezek a helyzetek mindig megviselnek! Vannak olyan módszerek, amelyek szinte megváltoztathatatlanok, és ezeket nehéz leküzdeni.

A doktori disszertációm a fiatal felnőtt férfiak szövegértési képességeit és a funkcionális analfabetizmus jelenségét vizsgálta. Kutatásaim során katonák és börtönbüntetésüket töltő férfiak körében gyűjtöttem adatokat. Megdöbbentő és egyben elgondolkodtató tapasztalat volt látni, hogy mennyi alapvető ismeret hiányzik belőlük – és ami még ennél is meglepőbb, hogy sok esetben ők maguk sincsenek tudatában annak, hogy mit nem tudnak.

Például egy időjárás-jelentés grafikonján sokan nem tudták pontosan megállapítani, hogy hány napra előre mutatnak a prognózisok. Meglepő módon, sok embernek nehézséget okozott az ábra értelmezése, és a táblázatok olvasása is kihívást jelentett számukra.

Ezután kezdtem el igazán érdeklődni az iskolai élet iránt, és azon tűnődtem, hogyan lehetne olyan innovatív módszereket bevezetni, amelyek segítenének a diákoknak elérni a funkcionális írástudás kívánt szintjét, lehetővé téve számukra, hogy a kor kihívásainak megfelelően fejlődjenek az olvasás terén. Ekkor indultak el az olvasási stratégiák, a szövegértés fejlesztése, és most már főként a fluencia, azaz az olvasási folyékonyság kutatása foglalkoztat. Ez nem egy hirtelen felismerés volt; inkább egy sor "aha-élmény" vezetett el ehhez az irányhoz.

Többféleképp. Van, aki a stroke-on átesett betegek rehabilitációjában nézi, mely agyterületek sérüléseihez hogyan kapcsolódik, pszichológusok mentális állapotokkal, képességekkel keresnek összefüggést. Mi elsősorban az olvasási fluencia képességének iskolai alakulását, tanítását vizsgáljuk

Kutatásunk során több mint 650 gyermek részvételével folytatunk vizsgálatokat az ország különböző pontjain. A gyerekek hangos olvasását rögzítjük, amelyet két különböző szakmai csapat elemez: tanítók és gyógypedagógusok. Az elemzés során figyeljük az olvasási időt, a pontosságot, vagyis a helyesen kiejtett szavak számát, valamint értékeljük a prozódiát, amely azt jelzi, mennyire kifejezően, és mennyire hasonlít az élő beszédhez az olvasott szöveg. Évről évre figyelemmel kísérjük a diákok előrehaladását. Célunk, hogy a fluencia három alapvető összetevőjét - az olvasás tempóját, pontosságát és prozódiai jellemzőit - összekapcsoljuk a szövegértéssel, és megvizsgáljuk, hogy ezek a tényezők milyen mértékben befolyásolják a megértést. Fontos megjegyezni, hogy ez a vizsgálat nyelvspecifikus, hiszen minden nyelvnek megvan a saját fejlődési íve; jelenleg a magyar nyelv fejlődési útját dokumentáljuk.

Jó kérdés! Kellene, hogy legyen. A magyar rendszer nem ezt a fogalmi rendszert használja. A fluencia nem jelenik meg, de az "olvasástechnika, értően, folyamatosan olvasás", igen.

Képzelj el egy EU-s projektet, amely 2006 és 2010 között zajlott, és amelyben több tagállam összefogott, hogy közösen kidolgozzon egy hatékony olvasástanítási rendszert. Az optimális olvasási fluencia általában a 4. osztály környékén érhető el, amikor a gyerekek már képesek a szöveg jelentésére összpontosítani. Ideális esetben ez a folyamat már ebben az időszakban elkezdődik, és jó lenne, ha a diákok ezen a szinten már magabiztosan tudnának olvasni.

Általánosságban elmondható, hogy a kétféle olvasási mód között valóban van különbség, de az olyan helyzet, amikor valaki némán folyékonyan olvas, míg hangosan akadozik, meglehetősen ritka. E mögött beszédhibák vagy olvasási zavarok állhatnak. Egy dolog azonban biztos: a néma és a hangos olvasás folyamatossága, valamint a szövegértés szorosan összefonódik egymással.

Általánosságban elmondható, hogy az egyéni különbségek hangsúlyozása egyre fontosabbá válik. El kell fogadnunk, hogy a fejlődés különböző tempókban és irányokban zajlik. Vannak, akik bizonyos időszakokban könnyebben boldogulnak, míg mások számára ezek a szakaszok kihívást jelentenek. Fontos lenne népszerűsíteni azt a szemléletet, hogy a tanulás örömteli élmény, és az iskola a gyermekek fejlődésének szolgálatában áll.

Szakmailag: az előkészítő és betűtanulási fázisban senkit sem szabad hátrahagyni. Aki lassabb, azt meg kellene várni és külön segíteni, aki előrébb jár, annak az igényeit is figyelembe kellene venni. Szükség lenne egy komoly szűrőrendszerre, hiszen minél hamarabb szembesüljünk az olvasási nehézségekkel és mielőbb beavatkozunk, mert annál hatékonyabb a fejlesztés.

Ez a téma valóban korosztályonként változik. Az óvodás éveket különösen érzékeny időszaknak tartom, amikor kulcsfontosságú a rendszeres meseolvasás, a közös beszélgetések és a minőségi együtt töltött idő. Az alsó tagozatosoknál érdemes fókuszálni a gyerekek erősségeire és kihívásaira, valamint az olvasás céljára és fontosságára. A felső tagozatban és a középiskolában pedig hasznos lenne tudatosítani az olvasási folyamatokat és stratégiákat, hiszen a különböző szövegekhez különféle olvasási célok kapcsolódnak. Fontos, hogy mindhárom életkorban beszélgessünk az olvasás élményéről és a betűk világáról, támogassuk a gyerekeket abban, hogy felfedezzék az olvasás sokszínűségét.

Még mindig erős a hiedelem, hogy ha egy gyermek ismeri a betűket, akkor tud olvasni, és érti is. Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Ha a gyerek számára is világossá válik, hogy a szövegértés nem egy 'igen/nem' kérdés, hanem mondjuk egy 0-100 közötti skálán mozog, egyéni változásokon megy át a fejlődése, nem áll rögtön rendelkezésre, és olyan tényezőktől is függ, mint a motiváció, a szókincs, a mondathossz vagy éppen a fáradtság, az megnyugtatja, csökkentheti a szorongását, a teljesítéstől való félelmet és segíti a könnyebb haladásban. Nekünk pedig kísérnünk kell őt ezen az úton.