Pitti Katalin, a Liszt-díjas operaénekes, szívből jövő vallomásában osztja meg a zenével kapcsolatos legmélyebb érzéseit és tapasztalatait. Az opera világának csillagaként nem csupán a színpadon, hanem a saját lelkében is folyamatosan keres valami különle

Aki kihagyja, magára vessen: brutális akció van most erre a csúcskategóriás okostelefonra (x)

Bekerülni a Halhatatlanok Társaságába olyan, mintha egy különleges kaput lépnél át, ahol a világ ismerős, mégis teljesen új dimenziójára nyílik rálátásod. Az érzés, hogy egy kivételes közösség részesévé válsz, tele van izgalommal és tisztelettel. Az első pillanattól kezdve érezhető a feszültség a levegőben, a szívverésed felgyorsul, és a tudat, hogy egy örök értékekkel teli hagyomány részese leszel, szinte lebegő állapotba juttat. A találkozások során olyan emberekkel ismerkedsz meg, akik már régóta felfedezik a világ titkait, és akiknek történetei inspirálóan hatnak rád. Minden beszélgetés, minden élmény, amit megosztanak veled, egy új réteget ad hozzá a saját életedhez. Az érzés, hogy nem csupán egy csoport tagja vagy, hanem egy nagyobb cél része, hihetetlen erőt ad, és arra ösztönöz, hogy te is hozzájárulj a közösség gazdagságához. A Halhatatlanok Társaságában lenni egyfajta felelősséggel is jár: a tudás és tapasztalat átadása, a hagyományok tisztelete és a jövő formálása. Ez a közösség nem csupán egy szövetség, hanem egy olyan hely, ahol a múlt és a jövő összefonódik, és ahol minden egyes tag hozzájárul a közös narratívához. Az érzés, hogy a saját történeted része lehet egy ilyen grandiózus mesének, felemelő és motiváló, és arra sarkall, hogy a legjobbat hozd ki magadból.

Pitti Katalin: - Szívmelengető és megható. Lassan a végállomás felé utazom, és ez az elismerés már az ember alkotó és teremtő korszakának az elismerése. Köszönöm.

A tehetség önmagában nem elegendő ahhoz, hogy valaki kiemelkedő sikereket érjen el. Számos más tényező is hozzájárul ehhez, mint például a kitartás és a szorgalom, amelyek segítenek a célok elérésében. Emellett elengedhetetlen a megfelelő támogatás, legyen szó mentorról, családról vagy barátokról, akik ösztönöznek és inspirálnak. A folyamatos tanulás és fejlődés iránti elkötelezettség szintén kulcsfontosságú, ahogyan a rugalmasság is, amely lehetővé teszi, hogy alkalmazkodjunk a változó körülményekhez. Végül, a pozitív gondolkodás és az önbizalom is jelentős szerepet játszik a siker elérésében, hiszen ezek segítenek átlépni a nehézségeken és kihívásokon.

P. K.: - Sok tanulás, szorgalom, alázat és kitartás. Bizonyos vagyok benne, hogy küldetéssel jöttem a világra, és az én égi ajándékom az éneklés.

Milyen varázslatos gyermekkor állt a hátterében, és mikor tűnt fel először, hogy a hangja olyan gyönyörű, mint a legszebb dallam?

P. K.: Szentesen gyerekeskedtem a húgocskámmal, és azokra az időkre mindig szívesen emlékezem. Szép gyermekkorom volt, harmonikus családban nőttem fel, és szinte mindig énekeltem. A templomban József Atya azt mondta rólam a kórus előtt, amikor 1961-ben bejelentettem, hogy családi okokból Budapestre költözünk: "Ennek a kislánynak nagyon szép hangja van. Jegyezzétek meg a nevét, mert lehet, hogy egyszer híres ember lész belőle."

Bejött az atya jóslata, és ezzel együtt hírneve is elszabadult. Vidéki lányként érkezett a nagyváros forgatagába, ahol a fényszórók villódzása és a soha el nem múló zsongás teljesen új kihívások elé állította. Eleinte ijesztő volt számára a város tempója, a gyorsan elsuhanó autók és az emberek sokasága, akik mintha mind egy célt hajszoltak volna. De ahogy teltek a napok, egyre inkább megtanulta értékelni a nagyvárosi élet különleges ízét. Felfedezte a rejtett kis kávézókat, ahol a barista mindig kedvesen mosolygott, és a parkokat, ahol a fák alatt ülve elmélkedhetett a világ dolgairól. Az emberek sokszínűsége és a lehetőségek végtelensége inspirálóan hatott rá, és lassan, de biztosan beilleszkedett a város lüktető ritmusába. Már nemcsak a vidéki naivitásával, hanem a városi élet minden kihívásával és szépségével is megbarátkozott. A felnőtté válás és a városi élet tanulságai formálták őt, és bár a gyökerei mindig is a vidéki tájban maradtak, a nagyváros szívverése végleg a saját szívében is otthonra lelt.

P. K.: - Nagyon nehezen alakultak a dolgok. A Baross téren éltünk, és a húgommal együtt a Köztársaság téri általános iskolába jártunk. Minden nap láttam az Erkel Színház művészbejáróját, de akkoriban még nem sejtettem, hogy egyszer majd átlépem azt a küszöböt... Talán a legnagyobb hálával a gimnáziumi énektanárom, Szolga László felé tartozom, hiszen ő volt az, aki a színpadi pályára terelt engem.

Ami könnyen ment, az a kreatív gondolkodás volt. Az ötletek szabadon áramlottak, és a szavak szinte maguktól formálódtak mondatokká. Az inspiráció olyan volt, mint a napfény, ami beragyogja a szobát, és minden sarkot életre kelt. Ezzel szemben, ami nehezen ment, az a részletek kidolgozása volt. Néha úgy éreztem, hogy a gondolataim egy hatalmas labirintusban keringenek, és nehezen találtam meg a kiutat. A precizitás és a pontos kifejezés keresése olykor frusztráló kihívásnak bizonyult, de végül a kitartás meghozta a gyümölcsét.

P. K.: - Az út nem volt egyszerű, hiszen amikor a rádió kórusába jelentkeztem, elutasítottak, mert azt mondták, hogy a hangom túl domináns. Viszont a neves énektanár, Sík Olga elismerte a tehetségemet, és megdicsért, de figyelmeztetett, hogy ez a pálya tele van kihívásokkal. Az ő tanácsára egész nyáron a szolfézsra összpontosítottam, és végül első próbálkozásra felvettek a konzervatóriumba.

Innen már egyenes út vezetett a Zeneakadémiára?

P. K.: - Nem, mert édesapám annyira féltett, hogy hallani sem akart a művészpályáról. Ez azonban hajtóerőként hatott rám, és sokat imádkoztam, hogy sikerüljön, hogy bizonyítsak neki. Később ő lett a legnagyobb rajongóm és tisztelőm.

Hogyan telnek a napjai?

P. K.: - Koromhoz képest igazán energikus életet élek: tanítok, és rendszeresen bebarangolom az országot fellépéseim során.

Van társa ezen a hosszú és mozgalmas úton?

P. K.: - A magánéletem mindig is háttérbe szorult, de igyekeztem úgy élni, hogy az élet minden szegmense kerek legyen. Jelenleg az egyik legnagyobb örömöm, hogy unokámmal tölthetem az időt, aki a tanulmányai mellett szenvedéllyel zenél.

Hogyan reagált arra, hogy a neves kolléganői indulni kívántak az Operaház főigazgatói pozíciójáért? Önben nem merült fel hasonló ambíció?

P. K.: - Meglepődtem, de nekem soha nem voltak ilyen ambícióim. Én egy alkotó művészember vagyok, és maradok is, míg a jóisten megengedi.

Hol ünnepli a karácsonyi varázslatot?

P. K.: - A húgocskámnál töltöm az időmet a Balaton partján az unokámmal, aki szintén a zene világát választotta. Ezekben a pillanatokban lehetőség nyílik az elmélyülésre, közös főzésekre és tartalmas beszélgetésekre.