Papp Sándor Zsigmond: A megzabált Mikulás című művében egy különös, humoros és elgondolkodtató történet bontakozik ki, amelyben a Mikulás hagyományos képét egy szokatlan fordulat alakítja át. A mesében a gyerekek izgatottan várják a Mikulás érkezését, ám

Emlékszem, hogy régen mennyire népszerű volt közöttünk a Lakatlan sziget játék. Az igazi móka akkor kezdődött, amikor sokan összegyűltünk, főleg olyan emberek, akik szívesen osztották meg a gondolataikat, és nem riadtak vissza egy kis társasági interakciótól. Az újságírók és a leendő újságírók között pedig bőven akadtak ilyenek! A játék menete egészen egyszerű volt: mindenkinek fel kellett írnia egy cetlire olyan foglalkozást, ami a képzeletbeli szigeten teljesen feleslegesnek tűnt. Gondoljunk csak például adóellenőrre, rendszergazdára, kutyakozmetikusra vagy portásra – ezek biztosan nem segítettek volna a túlélésben. Miután összekevertük a cetliket, mindenki húzott egyet, majd érvelnie kellett, miért lehet mégis hasznos a hajótöröttek számára az a foglalkozás, amit kapott. A cél az volt, hogy meggyőzzük a többieket arról, hogy miért ne minket válasszanak az éhes szigetlakók vacsorának. Ez a játék igazán izgalmas volt, mert nemcsak a kreativitásunkat tette próbára, hanem a meggyőzőképességünket is. Ráadásul idővel a dinamikák és hierarchiák is szépen kirajzolódtak: ki volt a népszerű, ki a kedvelt, és ki az, akit könnyen el lehetett taszítani a középpontból. Az egész egyfajta tükör volt, ami megmutatta, hogyan is működnek a társas kapcsolatok a csoporton belül.

Egy különös napon a Mikulás került a kezeim közé. De mit is kezdhetne a Mikulás, amikor egy elhagyatott, trópusi szigeten köt ki? Valahogy így alakultak a dolgok, és a helyszínünk valóban egzotikusra sikeredett. Szerencsére mindenkinek akadtak gyermekkori emlékei, amelyek inspirálták a fantáziánkat, így nem kellett túlzottan megerőltetnem magam. A kutyakozmetikus, akit a helyzet teljesen megviselt, kétségbeesetten hangoztatta, hogy érti az állatok nyelvét, míg a rendszergazda a káosz rendbe tételére tett ígéretet, mondván, hogy ő képes összegyűjteni a szétesett darabokat. Naná, hogy a Mikulás is célkeresztbe került, és végül elfogyasztottuk. A Mikulás pedig túlélt, mert idővel mindannyian meguntuk a játékot; nem könnyű körönként újabb érveket felhozni. Ma is úgy vélem, hogy lett volna esélye megnyerni a játszmát, hiszen noha a képzelet szikrája lassan elhalványult, a vágyakozásunk megmaradt: mindannyian szeretnénk visszatalálni arra a helyre, ahol a képzelet képes áttörni a valóság dermedt határait.

Én hét- vagy nyolcévesen találkoztam a Mikulással. Igazából egyáltalán nem számítottam rá, hogy megjelenik az ajtónk előtt, hogy testet ölt. Számomra ő a mesék, a filmek, a fantáziám főszereplője volt, aki csak a hátrahagyott nyomai - az ajándékok - révén van jelen, de a lényegéhez tartozik, hogy az olyan halandók előtt, mint én, sosem leplezi le magát. Ezzel szemben ott tornyosult az előszobában, a keresztapám testében, mint jó pár évvel később kiderült. Döbbenet és félelem lett úrrá rajtam, meg persze az ott és akkor megszülető mese földöntúli bizsergése. Épp lent volt nála a szomszéd kisfiú is, aki idegességében elnyújtotta a hangokat, úgy beszélt, "énekelt", ahogy mi mondtunk, én pedig folyékonyan dadogtam, de hát ekkora nyomás alatt nem is csoda. Azt hiszem, annyira letaglózhatott minket a dolog, hogy soha többé nem próbálkoztak újra a szüleim. Két év múlva úgy is kiderült a turpisság, amikor a szobámból kirohanva anyámat a karácsonyfa alatt találtam, ahogy épp rendezgette az ajándékokat. Igazából már lusták voltak elvinni a gyerekvárosba, úgy gondolták, az is elég lesz, ha apám becsal a szobámba rendrakás ürügyén. Csakhogy én minden apró neszre azonnal reagáltam. A családi legendárium szerint mindössze annyit mondtam az in flagranti közepén: "Nem baj, csináld nyugodtan."

Amikor elérkezett az idő, hogy én legyek a Mikulás, már tisztában voltam vele, hogy a siker kulcsa az alapos előkészítésben és a részletek precíz kidolgozásában rejlik. Kesztyűt húztam, és csak egy szűk rést hagytam magamnak a szakáll és a sapka között, hogy éppen csak kiláthassak. A legfontosabb, hogy Dusi ne sejtse, ki rejtőzik a jelmez mögött. Ezért minden szót tudatosan és lassan kellett megformálnom, hogy a legkisebb gyanú se merüljön fel. Az izgalom szorítása sokkal erősebb volt, mint amikor a szavalóversenyek előtt álltam, ahol rendszerint Petőfi verseit adtam elő, vagy inkább mondtam el. Az, hogy átmentem, sokkal nagyobb örömet okozott nekem, mint magának a gyermeknek.

Idén már nem volt szükség jelmezre, hiszen Dusi varázslatos korszaka végleg lezárult. De a játék öröme továbbra is megmaradt. Egy csomagot a szekrény tetejére helyeztem, tudva, hogy hamarosan kiszúrja (sőt, még gyorsabb volt, mint ahogy azt elképzeltem). A többi meglepetést ügyesen elrejtettem a lakás különböző szegleteiben, hogy ő felfedezhesse. Végül együtt köszöntük meg anyámnak (és kedves barátnőjének) a gondos csomagolást. Mert mára a csomagolás vált igazán fontos részévé az ünneplésnek. Hiszen egy szürke hétköznapon bármi beszerezhető a boltban, de az igazi varázs a meglepetésekben rejlik.

A felnőtté válás folyamata számomra nem a lázadó kamaszkortól indul, hanem sokkal inkább a varázslatok világának elvesztésével kezdődik. Ekkor lép be a jövendő felnőtt az ajtó résébe, és felfedezi, hogy a világ tele van illúziókkal és látszatokkal. E felfedezés után pedig elkerülhetetlenné válik, hogy valamit kezdenünk kell ezzel az új valósággal. Vannak, amelyeket erőfeszítéssel próbálunk megőrizni, másokat pedig szívfájdalom nélkül elengedünk. Meg kell tanulnunk feldolgozni a veszteségeinket, ugyanakkor a magunk által szerzett örömöket is értékelni. Egy idő után pedig elmosódik a határ: vajon mi volt szebb? Amikor láthatatlan kezek ajándékoztak meg minket virgáccsal és csokival, vagy amikor már mi magunk váltunk láthatatlanná, s a csodát mi teremtjük meg mások számára?

Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy Duska nem lenne hajlandó könnyedén feláldozni a Mikulást egy lakatlan szigeten. Az eszébe jutna az a megváltozott hang, ami a félelem izgalmas bizsergésébe csapott át, és a csodák varázslatos ideje, amelyhez néha még az életünket is hajlandóak vagyunk ragaszkodni. Olyan illúzió ez, ami a szívünk mélyén él, és amelyet semmi sem törhet meg.