Osztrák munkatársaim gyakran érdeklődnek, hogy okoz-e számomra problémát, hogy Magyarországon élek - Ripoff Raskolnikov interjú.

Új lemezt jelentetett meg Ripoff Raskolnikov, az osztrák blues művész, aki egy kis vasi faluban él, és a magyar zenei színtér egyik meghatározó alakjának tekinthető. De mit is keres ő Magyarországon? Milyen párhuzamok vonhatók a dalai és a globális politikai irányzatok között, amelyek a világ jobbra tolódását tükrözik? Továbbá, vajon fenntartható-e az élet utcazenélésből? Egy exkluzív interjú keretében jártunk utána a kérdéseknek.

Linzben láttam meg a napvilágot Ludwig Knoglinger néven, de az élet más irányba terelt, és most Magyarországon élek, ahol Ripoff Raskolnikovként ismernek. A névválasztás nem véletlen: Dosztojevszkij klasszikusának mély hatása alatt állok, és a „Bűn és bűnhődés” számomra nem csupán egy regény, hanem egy filozófiai és morális útkeresés. Az emberi lélek sötét zugait és a bűn következményeit kutatva próbálom megérteni a világot, amelyben élek. Talán a nevem is egyfajta figyelmeztetés arra, hogy a bűn elkerülhetetlen, de a bűnhődés tanulságos lehet.

Fiatal éveimben elmerültem Dosztojevszkij világában, és a Bűn és bűnhődés különösen mélyen hatott rám. Még most is, számos újraolvasás után, az egyik kedvenc könyvem maradt, ellentétben néhány másik Dosztojevszkij művel, amelyek nem ragadták meg annyira a figyelmemet. Eszembe jutott, hogy milyen szórakoztató lenne egy orosz nevet egy angol kifejezéssel, például a "ripoff"-pal, ami a lenyúlásra utal, párosítani. Ez a játékos ötlet még izgalmasabbá tenné az irodalmi felfedezéseket!

És mit keres egy fél világot bejárt - angol-orosz nevű - osztrák zenész egy kis vasi faluban?

A 80-as évek végén kezdtem el keresni egy olyan lehetőséget, ami közel áll az osztrák határhoz. 2,2 millió forintért sehol máshol nem találtam volna házat. Ausztriában biztosan nem, de úgy érzem, máshol sem. Grazban egyébként még mindig van egy lakásom. Mindig is vonzott a falusi élet. Fiatal koromban sok helyen megfordultam, alaposan felfedeztem a világot, de az, amit láttam, túlságosan eltávolodott tőlem. Olyan helyre vágytam, ahol távol tarthatom magam mindattól. Itt pedig végre rátaláltam erre a békés menedékre.

Magyarországon gyakran tapasztalhatjuk, hogy az emberek a nyugat-európai országok felé veszik az irányt, mint például Ausztria, Németország vagy Anglia. Ezzel szemben te éppen az ellenkező irányt választottad, és onnan érkeztél hozzánk.

Ez talán azzal függ össze, hogy én mindig ott akartam lenni, ahol a többiek nem. Jó érzés, hogy mész az autópályán, és a másik oldalon, a szemben lévő sávban van dugó. Kicsit így látom az életemet. Nem sok ember kívánkozik Hegyhátszentpéterre. Zenélgetek. Egy kicsit kertészkedek. Összejárok a faluban pár emberrel. Itt nyugalom van.

Valahol azt mondtad, hogy itt a 80-as évek végén sokkal jobban elismertek, mint blueszenészt, mint Ausztriában. Ez is oka volt annak, hogy ideköltöztél?

Egykor volt egyfajta "külföldi bónuszom", amely azóta már eltűnt. Évente többször is kaptam meghívást fellépésekre, és ez indította el a blues-barátkozásomat a Palermo Boogie Ganggel. Valóban sok időt töltöttem itt koncertezve. Kicsit próbálkoztam a nyelv elsajátításával is, de igazán csak Hegyhátszentpéterre kerülve tanultam meg magyarul, hiszen ott már nem volt más választásom, mint a falusi emberekkel magyarul beszélni. A pesti zenészekkel viszont más módon is tudtam kommunikálni.

Hogyan indult a zenélésed története? Esetleg egy gitár került a kezedbe, ami megváltoztatta az életed? Vagy talán a zeneiskola kapuján léptél be, ahol felfedezted a zene varázsát?

Jártam egy rövid ideig klasszikus gitár órákra, de ezt elég hamar abbahagytam. Arra jó volt, hogy az ember kicsit megtanulja, mi hol van a gitár nyakán, de nyilván az teljesen más irányba ment volna, mint ami engem érdekelt. Utána csak úgy, magamtól tanultam, meg a baráti körömben is voltak zenészek, tőlük lestem el dolgokat. Akkor még nem voltak tanítóvideók a YouTube-on, mint manapság. A magnót kellett állandóan visszatekergetni, hogy kihallja az ember, hogy csinálják a nagy gitárosok. Egy idő után elkezdtem az utcán is zenélni, az pedig azzal is járt, hogy találkoztam más utcazenészekkel, akikkel aztán közösen is játszottam. Az egy teljesen más korszak volt, most szerintem elég nehéz lenne az utcazenélésből megélni.

Hogyan élték meg az emberek a régi idők kihívásait? Milyen élmények és tapasztalatok formálták a múlt generációit? Vajon a korábbi életekben rejlő szépségek és nehézségek mennyire különböztek a mai világ forgatagától?

A 70-80-as évek valódi aranykor volt Nyugat-Európában, különösen a zenei élet szempontjából. Számos helyszínen megfordultam, Franciaország gyönyörű tájaitól kezdve Kréta napsütötte strandjain át Svájc festői vidékein keresztül Angliáig. A legtöbb időt azonban Németországban és Hollandiában töltöttem, ahol szinte második otthonommá vált a zenei közeg. Eleinte autóstoppal jártam a városok között, ami izgalmas kalandnak tűnt, de ahogy egy angol utcazenésszel együtt zenéltem, rájöttünk, hogy a bizonytalan stoppolás helyett a vonatozás sokkal praktikusabb. Így az utazás során megspórolt időt a vonatjegy árának keresésére fordíthattuk. Volt olyan ötletünk is, hogy egy kisbuszt vásárolnánk, hogy kényelmesen aludhassunk az utakon. Így alakultak a dolgok, és a zenei utazások mind újabb lehetőségeket kínáltak.

Akkoriban sokkal egyszerűbb volt kapcsolatokat teremteni az emberekkel. Észrevettük, hogy szinte mindenkinek több pénze volt, mint manapság. (Persze a dúsgazdagokat nem számítva, hiszen ők még nagyobb vagyonnal bírnak most.) Én 18 évesen már pontosan tudtam, mit nem szeretnék az életemben. Nem vágytam arra, hogy a megszokott mókuskereket járjam, és ma is megerősítem, hogy a hagyományos polgári élet nem az én világom. Az volt a tervem, hogy leérettségizem, majd világot látok. Elgondoltam, hogy néhány hónapig segédmunkásként dolgozom, hogy aztán elutazhassak valami egzotikus helyre. Aztán rájöttem, hogy nem is szükséges dolgozni, hiszen az utcazenélésből is megkereshetem azt az összeget, amire szükségem van.

Mikor történt az a pillanat, amikor az utcazenélés átformálódott profi zenéléssé? Egyáltalán megtörtént ez a váltás, vagy inkább egy párhuzamos fejlődésről van szó?

Egyszer az utcán zenélve észrevettek, és meghívtak, hogy szombaton lépjek fel itt-ott, ráadásul még fizettek is érte. Végül azonban úgy döntöttem, hogy abbahagyom az utcazenélést, mert vágytam arra, hogy egy elektromos rockbandában játszhassak. Más okok is közrejátszottak ebben: összejöttem egy nürnbergi nővel, akivel később házasságot kötöttünk. Így egy stabilabb életforma felé vettem az irányt, ami azt jelentette, hogy egy ottani zenekarban játszottam néhány évig. A saját nevem alatt 1981-82 körül kezdtem igazán komolyabban zenélni. Visszatértem Ausztriába, ahol azonnal behívtak katonai szolgálatra. Én azonban a fegyveres szolgálat helyett a szociális szolgálatot választottam, ami olyan volt, mint egy munkahely. Közben folyamatosan azon töprengtem, hogy ideje lenne valami új dolgot kezdeni. Vettem egy kicsi énekcuccot, és elkezdtem fellépni, ami a vártnál jobban működött. Később megalapítottam egy triót, amellyel kis kiadóktól CD-ket is kiadtunk, és az első albumunk 1988-ban jelent meg. Ezzel a trióval léptem fel először Magyarországon is. A zenekar később megszűnt, és következett egy 5-6 éves időszak, amikor egyedül játszottam, vagy a Palermóékkal zenéltem. Ausztriában is volt néhány formáció, ahol nem rendszeresen léptem fel, de ennek ellenére három CD-t is kiadtam egy szál gitárral.

A 2000-es évek elején alakult meg a zenekarod Magyarországon, ahol a zene iránti szenvedély és kreativitás találkozott.

2005-ben valami különleges történt velem: rengeteg dalt írtam, és úgy döntöttem, itt az ideje, hogy egy lemezt készítsek. Összehívtam azokat a zenészeket, akiket tiszteltem és szerettem: Kepes Róbert basszusgitárost, Gyenge Lajos dobost, valamint Nagy Szabolcsot, a tehetséges zongoristát, aki már a Palermo Boogie Gang tagja volt. Felkértem őket, hogy segítsenek nekem a dalok felvételében. Eleinte nem számítottam arra, hogy egy állandó zenekart alapítunk, de a közös munka és a remek hangulat annyira magával ragadó volt, hogy végül együtt maradtunk. Így alakult meg a csapatunk, és Podlovics Péter lett a menedzserünk, aki segített elindítani az utunkat.

Az új albumon szinte ugyanaz a csapat zenél, mint korábban.

Kepes Robi 2011-ben távozott az élők sorából, és ezután néhány évre hárman maradtunk a zenekarban. Időt kellett szánnunk Robi hiányának feldolgozására, hiszen ő volt a társunk, a barátunk. Varga Laca érkezése természetes lépésnek bizonyult, hiszen a Braindogs zenekarban (amely Tom Waits feldolgozásaival hódította meg a nemzetközi közönséget, és olyan neves tagokat számlál, mint Ripoff Raskolnikov, Ian Siegal, Mischa Den Haring, Varga Livius, Varga Laca, Frenk, Nagy Szabolcs, valamint korábban Kiss Tibor) már együtt játszottunk. Nagyon megbecsülöm a hozzáállását és a játékát – mintha ott sem lenne, olyan magától értetődően, pontosan azt adja, amire szükség van, anélkül, hogy túlteljesítené a feladatát.

A Braindogs mikor kezdődött?

Talán 2003-ban. Podlovics Peti ötlete volt. Megismerkedett Ian Siegallel (angol blues-gitáros-énekes - a szerk.) és sejtette, hogy egy Tom Waits-műsorral sikert lehet aratni. Én hoztam egy akkor Ausztriában zenélő holland zongoristát, és így hármasban kezdtünk játszani. A második évben Peti már összeállított egy zenekart, amiben ott volt Kiss Tibi, Livius, Frenk és Laca, meg Szabi. A 2004-es A38-as koncertünkön két-háromszázan voltak, aztán pedig minden alkalommal egyre többen lettek. Próbálkoztunk a Braindogszal külföldön is: Amszterdamban csináltunk teltházat, de adtunk sikeres koncertet Londonban is. Jövőre megint koncertezünk majd Hollandiában. Az idei A38 már sold out, nyáron pedig több mint ezer ember előtt játszottunk Budapesten a Kobuciban - ez ott eddig a rekord a számunkra -, szóval ez egy jól sikerült formáció.

A szövegeimben gyakran visszatérnek a blues dallamai, ahol a szerelem keserédes íze keveredik az úton járás szabadságával. Az érzések mélyén ott lapul a vágy és a bánat, de emellett felfedezhetjük a mindennapok apró örömeit és a váratlan fordulatokat is. Az élet színpadán számos más történet is bontogatja szárnyait, legyen az a barátság ereje, a remény lángja vagy éppen a felnőtté válás kihívásai, amelyek mind hozzájárulnak a zene gazdag palettájához. Az egyediséget az adja, hogy minden dallamban ott rejlik a saját tapasztalataim és érzéseim lenyomata, így minden szó egy új utazásra invitál.

Sok minden foglalkoztat. Vannak politizáló dalaim is. Sose gondoltam, hogy valaha ilyeneket is fogok írni, de a legutóbbi években lett egy pár ilyen is.

A kérdésedre a válasz az, hogy sok minden megváltozott az idő múlásával. Az emberek, a technológia, a társadalmi normák és a környezet mind folyamatosan fejlődnek. Ezen kívül az információkhoz való hozzáférés is szélesebb lett, ami új lehetőségeket teremtett a tanulásra és a kommunikációra. A világ folyamatosan változik, és ezek a változások hatással vannak mindennapi életünkre és a jövőnkre is. Tehát ha arra gondolsz, hogy konkrétan mi változott, az attól függ, hogy mit szeretnél kiemelni: a technológiai fejlődést, a kulturális változásokat, vagy esetleg a környezetvédelmi kihívásokat?

Talán valaha egy igazán különleges időszak volt, vagy lehet, hogy csak nosztalgiával tekintek vissza rá. Emlékszem, amikor elkezdtem zenélni, a német protest dalok igazi virágkorukat élték. Olyan sokan léptek a színpadra, lábukat feltéve egy székre, hogy a klasszikus gitár játék módját utánozzák, és a klassenkampf ügyéről énekeltek. Számomra ez sosem jelentett különösebb vonzalmat. Mostanában viszont azt tapasztalom, hogy az utóbbi évtizedben világszerte, és különösen Európában is, egyre inkább jobbra, a szélsőjobb irányába tolódik a politikai táj. Egy szabadságkedvelő hippinek ez nyilvánvalóan nem lenne kedvére való. Magyarország is jól illusztrálja ezt a tendenciát. De hasonló folyamatokat látunk Amerikában is, ahol a helyzet nem sokkal jobb.

Vagy éppen Ausztria gyönyörű tájain barangolva.

Idővel egyre nehezebb lesz válaszolni arra a kérdésre, amit az osztrákok gyakran feltesznek: hogyan élhet valaki Magyarországon az Orbán-kormány időszakában? Nálatok tényleg jobb a helyzet, igaz?

Gyakran előfordul, hogy ilyesmivel szembesülsz?

Gyakran találkozom hasonló helyzetekkel, de éppen ezért vonz annyira az eldugott helyek varázsa, mert itt sokkal kevésbé érzem a hatalom nyomását. Szinte teljesen függetlennek érzem magam attól, hogy éppen milyen kormány uralkodik Budapesten. Persze, itt is felmerülnek a migrációval kapcsolatos témák, de úgy érzem, hogy távol vagyok a nagy politikai játszmáktól. Kétségtelen, hogy az osztrák kollégák néha érdeklődnek, hogy nem zavar-e, hogy Magyarországon élek. Ilyenkor mindig azt mondom, hogy a helyi események nem igazán érintenek, ráadásul Ausztriában is hasonló problémák merülnek fel. Az egyetlen különbség, hogy ott a többi párt egyelőre együtt tud működni a szélsőjobboldal ellen. De ha most nem ők kerülnek hatalomra, akkor még erősebbé válhatnak. Az ellenzék mindig könnyebben kritizál, amikor nem ők ülnek a kormányrúdnál. De végső soron nem a pártpolitika a lényeg, hanem az, hogy mennyire átalakult a világ, amelyben élünk.

Természetesen, szívesen segítek! Mit szeretnél, hogy egyedivé tegyek? Ha megosztod velem a szöveget vagy a témát, amivel foglalkozni szeretnél, akkor kreatívan átfogalmazom vagy bővítem!

A német egyesítés után számos volt NDK-s költözött a nyugati területekre, a volt NSZK-ba. Érdekes, hogy a keleti blokkban felnőtt emberek körében a szélsőjobbos nézetek nem voltak jellemzőek, míg az újonnan érkezők között sokan hajlamosak voltak ezen eszmék felé fordulni. Úgy vélem, amit a németeknél tapasztalunk, az egész Európára vonatkozik: a vasfüggöny mögött felnövő generációk számára nem a jobboldal volt az igazi ellenség, hanem a kommunista rendszer, amit én nem feltétlenül neveznék baloldalinak. Ez az elképzelés segít megérteni, miért terjedt el a jobboldali ideológia Közép- és Kelet-Európában. De ez a tendencia már máshol is megfigyelhető. Amikor fiatal voltam, Orwell 1984 című műve rémálomként élt bennem, és azt hittem, ilyen sosem fog bekövetkezni. Most már nem vagyok benne biztos, hogy nem így van. Az emberiség jövője nem tűnik túl derűlátónak számomra. Valami pozitívumot kellene hallanom, mert az most nagyon jól jönne!

Minden egyes generáció gyakran hivatkozik arra, hogy "a mi időnkben" minden más volt – de talán most nem csupán erről beszélünk.

Sajnos nem. Azt hiszem, elég szerencsés korszakban születtem. Úgy leélni hét évtizedet, hogy nincs háború, nincs éhínség, az a nagy egészet tekintve eléggé nagy szerencse.

Hát, mit szólnál egy kis koccintáshoz? Ilyen alkalmakra mindig jól jön egy ital!

R. R.: Tavaly nyáron úgy döntöttem, hogy leteszem az alkoholt, és azóta csupán ritkán engedek meg magamnak egy-egy kivételt, de azt is csak mértékkel. Az egész véletlenül alakult: antibiotikumot kellett szednem egy hétig, és bár az orvos azt mondta, hogy lehet inni, én inkább úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok. Amikor a hét végére értem, észrevettem, hogy ez az állapot valójában nem is olyan rossz. Soha nem tartottam magam alkoholistának, de amióta itt élek, és elkezdtem pálinkát főzni, szinte minden nap ivásra került sor, akár csak egy kis kortyra is. Pár hónap után világossá vált számomra, hogy ez jót tesz az egészségemnek, és arra gondoltam, hogy az én koromban talán már nem kéne fiatalos bolondságokkal foglalkoznom.

Valójában ez az életstílus szorosan összefonódik azzal, amit az ember elgondol magáról.

Az elején a legnagyobb kihívást az jelentette, amikor elkezdtem koncertezni. Soha nem voltam az a zenész, aki a színpadon jól teljesít, ha előtte alkoholt fogyasztott. Volt olyan eset, hogy másnap visszahallgattam egy koncertfelvételt, és csak ámultam, hogy mit csináltam, miközben akkor azt hittem, hogy csodálatosan játszottam. Előadóként valóban jót tett nekem, hogy távol tartom magam az alkoholtól.

Ha az életmódról beszélünk, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy a tizenéves éveidben hozott döntések, mint a szabad járkálás a világban és a zene iránti szenvedély, vajon miként hatnak rád. Ez a fokú szabadság, bár csodálatos élményekkel ajándékozhat meg, gyakran együtt járhat a magányossággal is. Amilyen módon itt vagy most, az valójában egyfajta remeteséghez hasonlítható életmódot tükröz.

Hosszú ideig úgy éreztem, hogy a család és a gyermekvállalás teljesen távol áll tőlem. Az életem tele volt bizonytalansággal, és a megélhetés kérdése mindig is a középpontban állt. Most, visszatekintve, talán elérhetném ezt a dolgot, de úgy érzem, már késő. Ha igazán akartam volna, biztosan megtaláltam volna a módját, de az igazság az, hogy sosem voltam az a tipikus családra vágyó típus. Volt néhány hosszabb kapcsolatom, de ezekben sem éltünk soha igazán együtt, egy fedél alatt. Most viszont már túl vagyok mindezen, és nem is bánom, hogy így alakultak a dolgok. Büszke vagyok arra, hogy egészséges vagyok, és olyan dolgokkal foglalkozom, amiket szeretek. Remélem, hogy ez a helyzet még sokáig megmarad.

Van valamilyen távlati célod? Ez már a tizennegyedik albumod. Hová tovább, a húszas szám felé tartasz?

Sosem voltam a legtermékenyebb író. Általában évek telnek el, mire összegyűlik annyi új dal, amit az ember egy lemezre merne tenni. A Twilight Tales munkálatai során tizenhat dalt rögzítettünk, és úgy terveztük, hogy válogatunk, végül tizenkettőt vagy tizenhármat választunk ki az albumra. A végeredmény azonban csak kilenc dal lett, de egyik elkészült számot sem szeretnénk a fiók mélyére rejteni. Kár lenne értük. Valamilyen formában szeretnénk majd megosztani azt a hét dalt is, ami nem fért fel a lemezre.

Ripoff Raskolnikov Sunny Day című új kislemeze december 13-án jelenik meg. Utolsó idei fellépése a Gödör Klubban lesz december 27-én.