**A szaloncukor története: A magyar hagyomány édes íze** A szaloncukor, ez a jellegzetes magyar édesség, mélyen gyökerezik kultúránkban, de története messzebbre nyúlik vissza, mint azt sokan gondolnák. Az ünnepi időszak elengedhetetlen része, a karácsony

Karácsony Magyarországon nemcsak Kevin hiányában lenne elképzelhetetlen, hanem szaloncukor nélkül is. Ezt a különleges édességet sokan a magyar kultúra szerves részének tekintik, afféle hungarikumnak, ám valójában nem hazánkban született meg először. A szaloncukor számos változata létezik világszerte, így a hagyományok sokszínűsége még inkább gazdagítja az ünnepi időszakot.

De tény és való, hogy ha egy német, spanyol vagy akár amerikai karácsonyi vásárban járva hengeres, csokiba mártott fondant-t találunk rojtos papírba csomagolva, akkor az jó eséllyel Magyarországon készült - feltehetően a magyar diaszpórának. Vannak ugyan hasonló jellegű bonbonok máshol is a világon, de a karácsonyfára akasztott verzió, az tényleg magyar sajátosság.

A szaloncukor őse ugyanakkor Franciaországból származik. Ott már a 14-15. században is készítettek fondant-t. A cukorból hevítéssel, majd hűtéssel kinyert lágy massza, amit ma is használunk tortabevonatként - még akkor is, ha épp nem nagyon trendi - eleinte magában, majd ízesítve készült. Na nem a polgári konyhákban, a cukor ekkor még ennél jóval drágább volt, de különböző céhek mesterei már kísérleteztek vele, és árulták is. A csomagolás állítólag egy szerelmes cukrászinas újítása volt a 18. században, aki a közelben lévő választottját akarta lenyűgözni a kedves kis levelekkel, amikbe különböző fondant-okat és bonbonokat rejtett. A műhely tulajdonosa rajtakapta, és ha a lopásnak nem is, a külön csomagolt cukorkák ötletének örült, és be is vezette ezt az értékesítési formát. A forma amúgy maradt, Franciaországban ma is népszerű karácsonyi édesség a papillotte. A csomagolás hasonlít a szaloncukoréhoz, de főleg csokit rejt, és a mai napig találunk benne kis üzeneteket, jókívánságokat.

Nem teljesen világos, hogy a fondant cukor vagy a karácsonyfa érkezett-e elsőként Magyarországra, de mindkettő nagyjából a 19. század elején tűnt fel, szinte párhuzamosan. Ebben az időszakban a nyugati gasztronómiai trendek és divatok általában német közvetítéssel jutottak el hozzánk, hiszen még Pesten is a német nyelv dominált a magyar helyett. A karácsonyfa története jól dokumentált, de a fondant eredete körüli kérdések homályosabbak. Egyes szakértők úgy vélik, hogy a hazai fondant-készítők talán egy korabeli balkáni-török édességet használtak inspirációul.

A német-francia szálak különös módon befolyásolják a libikóka egyensúlyát: a rojtos papírcsomagolás egyértelműen a francia kultúrára utal. Ahogyan a név is sugallja: a szaloncukor valószínűleg a szalonból ered, abból a különleges térből, ahol a tehetősebb háztartásokban a vendégeket fogadták. Milyen más néven illették volna ezt a kis, selyempapírba csomagolt édességet, ha nem szaloncukorként?

Az első magyar karácsonyfára több jelentkező is akad, de leginkább az óvodaalapító Brunszvik Teréznek szoktuk tulajdonítani. Mindkét karácsonyi kellékünk a nagypolgárság, de főleg az arisztokrácia köreiben terjedt el első körben. A fenyőfa már díszekkel együtt érkezett - az első hazai fákon is aprósüti, papírdísz, aszalt gyümölcs volt -, de a fondant-ok nem voltak rajta. Úgyhogy ha az igazi magyar sajátosságot keressük, akkor nem a cukrot, hanem a helyét kell néznünk, máshol ugyanis nem teszik a fára a hasonló édességet sem.

A szaloncukor története kezdetben a tehetős rétegek kiváltsága volt, ám a hazai termelés gyorsan felfutott. Az első lépéseket a német Stühmer Frigyes tette meg, aki Pesten megnyitotta gőzgép működtette csokoládégyárát, és ő volt az úttörő, aki nagy mennyiségben kezdte el készíteni a szaloncukrot. Ezt követően a Gerbeaud is felzárkózott a gyártók sorába; bár a termék nem volt éppen pénztárcabarát, a 19. század hetvenes éveire már széles körben elterjedt a polgári és arisztokrata társadalomban egyaránt.

Egy évtizeddel később pedig egyre több szakácskönyvben írtak receptet a szaloncukorra, mutatva, hogy a csemegére annak is igénye volt, akinek a pénztárcája nem engedte meg, hogy drága cukrászdákban készített szaloncukrokat aggasson a karácsonyfára. A boldog békeidőkre jellemzően ebben a korban, aki megengedhette magának, személyre szabott szaloncukrot készíttethetett, például a Gerbeaud-ban. Ha a vevő pénztárcája bírta, nemcsak az ízt, de a csomagolást is meghatározhatta, sőt házhoz is szállították neki a csemegét.

A szaloncukor iránti lelkesedés első virágzása az I. világháborúig terjedt, ám a borzalmas világégés és az azt követő nehéz évek drámaian visszavetették a keresletet és a választékot. Az újságokban számos keserű hangú írás született, amelyek arról számoltak be, hogy egy átlagos polgárcsalád mennyi pénzt kénytelen költeni karácsony táján. Egy 1924-es cikk említi, hogy egy apró szaloncukorral díszített fára 20 000 koronát kellett áldozni. A két világháború között is óriási különbség volt a vásárlási lehetőségek és az otthon készített édességek között, de a lakosság szívből ragaszkodott ehhez a hagyományhoz. Az Esti Hírlap egy 1938-as véleménycikke szerint a szaloncukor "azok közé a ritka kincsek közé tartozik, amelyek a mai rohanó világban is megőrizték eredeti formájukat, ahogy gyerekkorunkban ismertük őket". A harmincas években egy új trend is megjelent az iparban: a fondantokat először kezdték csokoládéba mártani. Ennek a lépésnek nem csupán ízbeli okai voltak; a gondosan kézzel készített, légmentesen csomagolt fondantok viszonylag gyorsan száradni kezdtek, míg a csokoládébevonat jelentős mértékben meghosszabbította a termékek eltarthatóságát.

A szaloncukor következő nagy korszaka a II. világháború után volt. A magyar karácsonyhoz annyira hozzátartozott a fára aggatott desszert, hogy még azután is ragaszkodtak hozzá, hogy jóval fontosabb alapélelmiszereket is csak nehezen lehetett beszerezni. Az ötvenes évek szomorú, kicsit kopasz karácsonyfáihoz hasonlóan a bolti szaloncukor-kínálat is elkezdte felvenni a kommunista hangulatot: a korábbi színes kínálat pár ízre redukálódott, a konzumszaloncukor kora köszöntött be.

Gyerekkorunk egyik legnagyobb csemegéje, a zselés szaloncukor, a Kádár-korszak élelmiszeriparának sajátos terméke. Az évtized végén, a hetvenes években debütáló édesség különféle aromákkal ízesített, kollagénes csontokból és kötőszövetekből készült falatkáit sokan nosztalgiával emlegetjük. Az Élelmiszervizsgálati Közlemények 1970-ben rámutat arra, hogy a szaloncukor előállítása nemcsak aprólékos, hanem időigényes folyamat is, miközben a fogyasztói ár két évtizede változatlan maradt. Ennek következtében a gyártók nem éreznek ösztönzést arra, hogy nagyobb mennyiségben készítsenek belőle, ami néha hiányt eredményezett a boltok polcain.