A tankönyvekben Nagy Románia fogalma gyakran a történelem és a nemzeti identitás szempontjából jelenik meg. E fogalom nem csupán a területi kiterjedést jelenti, hanem a román nép történelmi törekvéseit, kultúráját és a nemzeti öntudat fejlődését is magába

Ezzel a különleges címmel debütált Budapesten a Magyar Patrióták Közössége szervezésében Köő Artúr legújabb kötete, amelynek alcíme: A román-magyar kapcsolatok a Lex Apponyi fényében Trianon előtt.

A könyv 51 eddig még nem feltárt forrást mutat be, melyek friss nézőpontból világítanak rá a dualizmuskori oktatáspolitikára. E források nemcsak a román-magyar kapcsolatok megértéséhez nyújtanak értékes háttérinformációkat, hanem segítenek a korszak komplex dinamikáinak feltárásában is.

Ezen kívül betekintést nyújt a magyar nemzetiségi és oktatáspolitika teljes spektrumába is. Ahogyan azt Köő Artúr, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemeskürty István Tanárképző Karának oktatója is hangsúlyozta, meglepő módon a közvélemény számára nem eléggé ismert, hogy az 1868-as Eötvös-féle közoktatási törvény a Magyar Királyság területén kötelezővé tette az anyanyelvi oktatást.

Ekkoriban még nem volt előírás, hogy az ország nem magyar anyanyelvű lakói számára elvárt legyen a magyar nyelv ismerete.

Bár egy 1879-es törvény már megfogalmazta ezt az igényt, a gyakorlatban mégis elmaradt a megvalósítása, miközben a modernizáció sürgette volna annak bevezetését.

Ahogy Maruzsa Zoltán történész, a Belügyminisztérium köznevelési államtitkára a bemutató során hangsúlyozta, az Eötvös-féle szabályozás rendkívül liberális megközelítést képviselt, ami lehetővé tette az egyházak számára, hogy továbbra is meghatározó szereplői maradjanak az oktatási rendszernek.

Ennek következtében a román és ruszin görögkatolikus, a szlovák katolikus és evangélikus, valamint a német katolikus és evangélikus egyházak, akárcsak a szerb és román ortodox közösségek, továbbra is meghatározó szerepet játszottak a közoktatásban és a tanárképzés terén, ahogy ezt a magyar katolikus és protestáns egyházak esetében is megfigyelhetjük.

Az írni-olvasni tudás a század végére elért figyelemre méltó eredményei ellenére fontos, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy a több mint 12 000 elemi iskola negyedének tanítási nyelve továbbra is szinte kizárólag idegen nyelvű maradt.

1906-ban először fordult elő, hogy az ellenzék kulcspoziciókhoz került a kormányzatban és ennek eredményeként gr. Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter tett kísérletet arra, hogy az egyházi iskolák államsegélyét ahhoz kösse, hogy a tanulók a negyedik osztály elvégzése után magyar nyelven írásban és szóban alapszinten helyesen ki tudják magukat fejezni.

E cél érdekében arra törekedett, hogy a megfelelő személyi feltételeket megteremtse. Ennek keretében a nemzetiségi iskolákban arra ösztönözte a pedagógusokat, hogy ne csupán a magyar nyelv tanulmányozását népszerűsítsék, hanem a magyar nyelv oktatását is támogassák!

A célja az volt, hogy lehetőséget biztosítson a nem magyar nyelvű diákok számára a magyar nyelv elsajátítására, ami teljesen érthető és a kor követelményeinek megfelelő elvárás.

A Trianon utáni, a környező államokban megszületett gyakorlattal ellentétben tehát Magyarországon továbbra sem volt kötelező a magyar tanulása! És miként a könyvbemutató során elhangzott, a törvény végrehajtása során az iskolafenntartók többnyire megtalálták a kibúvókat.

A románok 1906-ban Bukarestben megrendezték azt a kiállítást, amely az 1896-os magyar millenniumi eseményhez hasonlóan nagy jelentőséggel bírt. A rendezvényen a magyar parlament román képviselői szinte kivétel nélkül jelen voltak, ami jól mutatta a két nemzet közötti kapcsolatokat. Érdekesség, hogy ezek a képviselők mindannyian magabiztosan beszéltek magyarul, akárcsak a többi nemzetiség képviselői, például a szlovákok, szerbek és németek.

Sokan közülük tudatosan kihasználták parlamenti képviselői státuszukat. Alexandru Vajda-Voevod például többször is provokatív megnyilvánulásokra ragadtatta magát, hogy felhívja a figyelmet arra, miszerint Magyarországon súlyos nemzetiségi elnyomás zajlik. Ő is a trónörökös, Ferenc Ferdinánd köréhez tartozott, ugyanúgy, mint Aurel Popovici, aki a Habsburg Monarchia etnikai alapú átszervezésének tervét kidolgozta, és 1906-ban Lipcsében publikálta. Ekkor ez a téma komoly felháborodást váltott ki Magyarországon, de ha reálisan nézzük, a későbbiekben, a trianoni határokhoz képest lényegesen kedvezőbb határokat biztosíthatott volna a magyarok számára – igaz, mindez az Osztrák-Magyar Monarchia keretein belül.

A huszadik századi román értelmiségiek szakítottak az előző nemzedék óvatos politikájával és nyíltan hirdették a Tiszától a Dnyeszterig terjedő Nagy-Románia kialakításának koncepcióját, nem visszariadva a botrányoktól sem.

Ebben az időszakban a románok, akárcsak a szerbek és a szlovákok, külön frakciót alkottak a magyar parlamentben. Mindannyian sötét tónusokkal igyekeztek bemutatni a magyar politikai helyzetet. Ahogy Maruzsa Zoltán is rámutatott, aligha lett volna ehhez a nézethez Európában elég fogadókészség, ha közben nem jött volna létre az Antant, amely minden lehetséges területen próbálta megtalálni a gyengeségeket – nem csupán a dualista monarchiában, hanem Németországban is.

Érdekes fordulatként emelte ki az államtitkár, hogy a magyar vezetés, köztük Tisza István és társai számára a legnagyobb fenyegetést nem annyira a brit és francia hatalmak jelentették, hanem...

Az Orosz Birodalom és a pánszlávizmus sokkal inkább meghatározó tényezőként jelentkezett, amely nemcsak a régió más népeire, hanem a román államra is komoly fenyegetést jelentett.

Ennek következtében a magyar politikai elit, a szlovák és szerb politikai vezetőkkel ellentétben, a románokkal szemben viszonylag elnézőbb magatartást tanúsított. Ennek oka, hogy az oroszok csupán a szerb, szlovák és ruszin közösségekben számíthattak komoly támogatásra. Ahogyan Köő Artúr is megjegyezte, Besszarábiában élő alattvalói számára például a cár nem engedélyezte a részvételt az 1906-os kiállításon.

Hetzmann Róbert hangsúlyozta, hogy a kötetben említett tények szerint a román képviselők arra hivatkoztak, hogy Lev Tolsztoj támogatta az ügyüket, ami azonban valójában teljesen alaptalan volt. Ennek ellenére, mivel a kijelentés hihetően hangzott, komoly hatással bírt a korabeli közvéleményre. Ez a félrevezető információ hozzájárulhatott ahhoz, hogy az első világháborút követően, amikor elérkezett a megfelelő idő, a nemzetiségi képviselők jelentős támogatást nyújtottak a győztes államoknak, amelyek a szomszédos országok szerepét erősítették.