Mitől válik édes ízélménnyé a tea? Az édes íz forrása lehet a természetes cukrok, mint a méz vagy a nádcukor, amelyek gazdagítják a tea aromáját. De az édes tea élménye nem csupán az édesítőszerek használatától függ, hanem attól is, hogy milyen alapanyago
A közhangulat szerint a leváltásért kizárólag az impotens ellenzéki pártok (és vezetőik) tehetők felelőssé, ami meglepő, hiszen nem csupán a tájékozatlan és érzelmek által vezérelt egyszerű választók, hanem politikai elemzők, véleményformálók és újságírók is osztják ezt a nézetet. Miközben mindenki tudja, hogy a végeredményt a szavazatok száma határozza meg, a választói magatartás kritikája szinte teljesen hiányzik. Ehelyett gyakran hallani, hogy "a választók nem lehetnek ennyire naivak", "bölcs döntést hoztak", és hasonló megállapításokat. Az ilyen megközelítések azt sugallják, hogy a választók döntései mögött valami mélyebb, racionálisabb logika húzódik meg, holott a valódi problémák gyakran elmaradnak a figyelem középpontjából.
Ravasz, fogós kérdés? Netán csak üres fecsegés? De valóban, mitől válik édes ízzé a dolog: a cukor varázsától vagy a keverés művészetétől? Zárjuk le gyorsan: mindkettő elengedhetetlen, hiszen egyik a másik nélkül vajmi keveset ér – kivéve a keverést, mert ha cukor nem létezik, bármennyit keverhetünk, a tea sosem lesz édes. Nálunk viszont ez egészen másképp alakul.
A közvélekedés úgy tartja, egyedül és kizárólag az impotens ellenzéki pártok (vezetői) a felelősek azért, hogy nem sikerült leváltani az Orbán-kormányt, és így kerülhetett az ország gyalázatos állapotba. Természetesen kellett hozzá a kormánypártok hazug narratívája, miszerint az ellenzéki pártokban csupa alkalmatlan ember és megélhetési (korrupt) politikus lébecol. Ezt ismételgette az álellenzéki Tisza-elnök is, megtoldva azzal a mérgező váddal, hogy "semmit se csináltak", s ezzel hathatós segítséget adott az ellenzéki pártok tönkretételéhez. Ez elképzelhetően jól jön a hatalomnak, mivel nagy eséllyel sok választót távol tart az urnáktól, ugyanakkor csak egyetlen ellenséggel szemben kell védenie hadállásait (sőt, a többi ellenzéki pártnak még kedvezhet is, legfőképpen a Mi Hazánknak). Az elképesztő ebben az, hogy nemcsak az információhiányos és érzelem-vezérelt egyszerű választók, hanem politikai elemzők, megmondóemberek és újságírók is osztják és visszhangozzák e felfogást. Annak ellenére, hogy a végső eredményt az urnákba bedobott szavazatok adják, a választói viselkedést szinte senki nem kritizálja, ellenkezőleg, inkább "a választók nem ilyen hülyék", "a választók bölcsen döntöttek", és hasonlókat hallhatunk. Amire aztán a felületesen gondolkozók jóváhagyólag bólogatnak. Viszont meglehetősen más véleményeket látunk a közösségi médiában, ahol hülyéket és birkákat emlegetnek, inkább haragosan, mint számonkérően.
Az ellenzéki választó egy olyan egyén, aki nem csupán passzívan figyeli a politikai eseményeket, hanem aktívan részt vesz a demokratikus folyamatokban. Ő az, aki kritikusan szemléli a hatalmon lévő pártok intézkedéseit, és elkötelezett abban, hogy alternatív megoldásokat keressen. Számára a választás nem csupán egy szavazás, hanem egy lehetőség arra, hogy kifejezze véleményét, és hozzájáruljon a társadalmi változásokhoz. Az ellenzéki választó színesíti a politikai diskurzust, hiszen különböző nézőpontokat és tapasztalatokat hoz a közéletbe, ezzel gazdagítva a demokráciát.
A fentiek különös súlyt adnak Vásárhelyi Mária Élet és Irodalomban megjelent írásának (2024. december 19.), amelynek címe, "Az 'ellenzéki szavazó' árulása", már önmagában is sok kérdést felvet. Az írásra érkezett visszajelzések is azt mutatják, hogy a téma rendkívül érzékeny. A szerző rávilágít arra, hogy míg a társadalomban a baloldaliként és liberálisként azonosító szavazók aránya évtizedek óta 30-35 százalék között mozog, addig a bal- és liberális pártok támogatottsága alig haladja meg az 5 százalékot. Ez a statisztikai anomália rendkívül figyelemfelkeltő. Ez a helyzet arra utal, hogy a baloldali és liberális nézőpontokat képviselő szavazók a következő parlamenti ciklusban képviselet nélkül maradhatnak, ami egy olyan politikai környezetet teremt, ahol a demokrácia baloldali értelmezései háttérbe szorulnak. Mi állhat ennek a jelenségnek a hátterében? Számos okot feltételezhetünk: a politikai kommunikációs zűrzavar, a pártok belső konfliktusai, vagy akár a választók kiábrándultsága is hozzájárulhat ahhoz, hogy a baloldali és liberális irányzatok nem tudják megszólítani a potenciális támogatóikat. Ezen kívül a társadalmi változások, mint például a gazdasági bizonytalanságok vagy a globális politikai trendek, szintén befolyásolhatják a választói magatartást. A kérdés tehát nem csupán a pártok, hanem a társadalom egészének politikai tudatosságát is érinti, felvetve a kérdést: vajon hogyan lehetne újraéleszteni a demokratikus diskurzust és biztosítani, hogy a sokszínű nézőpontok képviseletet nyerjenek a jövő politikai tájában?
A válaszok kereséséhez izgalmas alapot ad Frédéric Gros francia filozófus „Engedetlenség” című műve. A könyv hátsó borítóján található ismertető szerint Gros arra összpontosít, hogy feltérképezze a politikai engedelmesség gyökereit és azokat a tényezőket, amelyek a passzivitásunkhoz vezetnek. A konformitás, a gazdasági függőség, a tekintélytisztelet és az alkotmányos konszenzus mind olyan aspektusok, amelyek az alárendelődés elkerülhetetlen formájaként jelennek meg. De vajon miért olyan nehéz engedetlennek lenni, még akkor is, amikor a világ elviselhetetlen körülmények közé szorít minket? Mi az, ami önkéntes alávetettségben tart? Mikor kell a lelkiismeretünkre hallgatva fellázadnunk? Gros arra is felhívja a figyelmet, hogy a döntéseink végső soron a legszemélyesebb dolgunk, és ezt a terhet senkire nem ruházhatjuk át. A könyv egyfajta felhívás a demokrácia kritikus szemléletének alkalmazására és az etikus ellenállásra.
Erre az olvasó, miután végiggondolja azokat a sokféle elemzéseket, amelyek a magyarok értékrendjét boncolgatják, megdörzsöli a homlokát, és arra a következtetésre jut, hogy itt van előttünk egy újabb téma. Ezt a kérdést talán majd a jövőbeli rendszerváltás után, a társadalom fenntartásához elengedhetetlen oktatási program részeként kellene kezelni. Ennek a programnak a középpontjában a demokrácia lényegének és jelentőségének megértetése állna.
Palotás János figyelemreméltó írásában arra világít rá, hogy az "ellenzéki szavazók" által kihagyott lehetőségek milyen formában tükröződnek az intézményrendszerben. Az MTA tagjai – különösen a vezetés – Orbán Viktor 2010-es hatalomra jutása óta tanúsított viselkedését a nemzet elhanyagolásaként és a kormány politikájának támogatásaként értelmezik. Ezzel párhuzamosan a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) vezetői, valamint a Magyar Ügyvédi Kamara is a határozatlanságukkal kapcsolatos kritikákat kapják. Hasonló tendenciák figyelhetők meg különböző munkavállalói érdekképviseletek, civil szervezetek és önkormányzatok esetében is, ahol a döntéshozatal és a cselekvés gyakran elmarad a szükséges határozottságtól.
Palotás János: Képmutatás vagy értelmiségi matematika?
A kiállás hiánya
Jóllehet Gros a "politikai engedelmesség gyökereit és passzivitásunk forrásait" javasolja megvizsgálni, ezúttal inkább csak a másodikra vetnék egy pillantást. A magyarok passzivitásáról tudnunk kéne. Már csak abból is, hogy Hadházy Ákos évek óta nem szűnik meg folyamatosan és végtelen türelemmel ismételgetni a (megfelelően nagy és hosszabban tartó) tömegmegmozdulások jelentőségét - egyébként eredménytelenül.
Maradjunk annyiban, hogy az önérvényesítés terén nem vagyunk a legjobbak. Talán én vagyok az a ritka kivétel, aki képes arra, hogy a gyakran látogatott önkiszolgáló étteremben visszavigye az ételt a pulthoz, és kérje, hogy melegítsenek rajta. Lehet, hogy csak az én adagom langyos? Csak én vagyok ennyire különc? A kiszolgálók talán utálnak is emiatt, hiszen kilógok a sorból. A múltkor, az élelmiszerboltban, a hosszú sor végéről kértem a pénztárost, hogy nyomja meg a csengőt. Ezt, ha figyel, gyakran ő is megteszi, de ilyenkor mindig megjelenik egy másik pénztáros, aki beül egy üres kasszához, és a hosszú sor hirtelen megfeleződik. Azért mondom magamban: te idegesítő okoskodó, mindenki tud várni, csak neked muszáj mindig közbeavatkoznod! De hagyjuk a vitát arról, kinek van igaza! Viszont érdemes lenne elgondolkodni ezen a helyzeten.
Ismerősöm unokahúga már tizenvalahány éve választotta az emigrációt. Londonban sikeresen beilleszkedett, jó munkahelyet talált, és ott ismerkedett meg egy angollal, akivel később össze is házasodott. Azóta már gyerekeik is születtek. A család továbbra is tartja a kapcsolatot az itthon maradt rokonokkal, ám sajnos a gyerekek nem beszélnek magyarul. Szomorúan értesültem erről, hiszen ez a nyelvi akadály mindenképpen szegényíti őket, és számos lehetőségtől foszthatja meg őket. Amikor érdeklődtem, hogy miért nem tanítják meg nekik a magyar nyelvet, ismerősöm csak lemondóan legyintett, és annyit mondott: „csicska”.
Mint sok budapesti, reggelente én is kutyát sétáltatok. Egy csodás ligetes területen, ahol rendszeresen találkozunk másokkal, egy skót fiatalember is felbukkan, aki magyar feleséggel és gyerekekkel él itt. Mindig mosolyogva "good morning"-ot mond. Én vagyok az egyetlen, aki még mindig ragaszkodik a "jó reggelt" köszöntéshez. Bocs, de nem Magyarországon vagyunk? Később kiderült, hogy a férfi meglepően jól beszél magyarul. Bár ennek nem tulajdonítok nagy jelentőséget, mégis érdekes jelenség. Az utóbbi időben már észrevettem, hogy tőle is hallok egy-két "jó reggelt" és "szia" köszöntést.
A boldogabb országokban, mint például Dániában, egészen más a helyzet, amint azt egy éveken át ott élő fiatal nő megosztotta tapasztalataival. Szomorúan tapasztalta, hogy a magyar emberek gyakran nem mernek kiállni saját érdekeikért. Ezzel szemben példákkal illusztrálja, hogy Dániában egyének és közösségek hogyan értek el figyelemre méltó sikereket, amikor bátran kiálltak saját igazukért.
Nézzünk körül!
Mindenképpen elszomorító szembesülni az utóbbi évek más országokban tartott ellenzéki megmozdulásaival és azok (sajnos, korántsem tavaszt hozó) sikereivel, amiket aktivitási ellenpéldaként Vásárhelyi Mária cikkében hosszasan felsorol. Az önfelmentéssel hamar érkezők a magyarországi "demokratikus hagyományok" figyelembevételére hivatkozhatnak. A "demokratikus hagyományok" méricskélése nélkül gondoljunk a 3,7 milliós Grúziára, ahol az elcsalt választások elleni tiltakozások első napjaiban 520 ezren (!) vonultak utcára. Történt pedig mindez a brutális rendőri fellépés ellenére.
Feszülten figyeljük a szomszédos déli térségben, valamint a távoli Törökországban zajló eseményeket. Szerbiában már tapasztaltunk rendőri erőszakot az őrszobákban, így csak remélhetjük, hogy az isztambuli demonstrálókat nem éri hasonló brutalitás. Jelenleg egyik helyszínen sem várható jelentős változás, hacsak nem tekintjük az Isztambulban politikai fogolyként kezelt polgármester szabadon bocsátását egyfajta sikernek (még ha csak ideiglenes is). Azonban kérdéses, hogy a megosztott ellenzék, amely a pártok és választók sokféleségéből áll, hogyan boldogul Belgrádban egy esetleges kormánybuktatás után.
Nem tudom másutt hogyan van, de valószínűleg hungarikum a "civilezés", miszerint egy civilek által kezdeményezett rendezvényről kitiltják a pártokat, illetve azok látható részvételét nem kívánatosnak hirdetik. Az utóbbi idők legnagyobb tiltakozó rendezvényét a civilek hozták össze a kegyelmi botrányt követően. A szervezők viszont, ha nem is egységesen, de elvetették a politikai nyomásgyakorlás lehetőségének kihasználását. Érti valaki, hogy miért? Ha igen, kérem próbálja nekem, buta embernek elmagyarázni! Messzire vezetne viszont, ha belemennénk a szükségszerűen párttá (MKKP) alakuló, de a többi párttól finnyásan távolságot és magukat még valamelyest civilnek tartókról szóló és hasonló kérdések érdemleges eredménnyel nem kecsegtető elemzésébe.
Rajtunk áll, hogy mit hozunk létre!
A szabályok alól időnként felbukkanó kivételek nálunk sem ismeretlenek, gondoljunk csak a taxisblokádra vagy az internetadó elleni demonstrációkra. Nemrégiben egy bátor nagykanizsai csoport kiállása megakadályozta, hogy a szemétszállítási rendszer erőszakos, hatalom által diktált reformja káoszba fulladjon. Úgy tűnik, mintha most valami új szellemiség kezdődne, hiszen több mozgalom is indult, például a MOME-hallgatók "renitenskedése" – és ez nem csupán üres szólam, hiszen az SZFE esete is mutatja, hogy a bátorság nem marad eredmény nélkül. Ami a bírák kezdeményezését illeti, annak jövője még kérdéses, de a sikerhez most sokkal több kell, mint eddig. Kellenek a határozott és tartós utcai megmozdulások, mert anélkül a komoly eredmények elérése szinte lehetetlen.
Sajnálatos módon sokan gondolják, esetleg kérdezik is, hogy "és te"? Én nem gondolom, nem kérdezem ezt, hanem inkább azt, hogy "és én"? Korábban, a rendszerváltás során nagy tüntetésre járó voltam. Még pár évvel ezelőtt is. Aztán a kényelemszeretet és az apátia kifogott rajtam. Sokszor, amikor szervezésről értesültem, elhatároztam, "na erre most elmegyek" Végül mindig találtam kifogást, hogy miért nem mentem mégsem. Semmi hatása nem lesz. Vagy, mekkora hatása lesz ennek a tüntetésnek? Pont én? Menjenek a fiatalok! Mi van, ha nem vagyok ott?
Most lezártam ezt a fejezetet. Átformáltam a kérdést, és visszatértem a korábbi válaszomhoz. Mi történne, ha mindenki így gondolkodna? Akkor valószínűleg senki sem lenne jelen, és a helyzet megváltozásának esélye biztosan a nullához konvergálna. Én is büszkén emeltem magasra a gyertyát a Fővárosi Törvényszék épülete körüli élőláncban. Fantasztikus érzés volt. Eddig folyamatosan részt vettem Hadházy tüntetéssorozatának eseményein, amelyek jelenleg (bár remélem, hogy így is marad, de nem valószínű) békés, vidám és optimista légkörben zajlanak. Igyekszem folytatni ezt az utat, még ha attól tartok, hogy a valódi változáshoz olyan szenvedélyre és elszántságra lenne szükség, mint amilyet a másik két említett fővárosban tapasztalhattunk.
