Miért tart Európa attól, hogy megóvja saját érdekeit és biztonságát?

Üdvözöljük a „másik oldal” rovatában, ahol a Portfolio különféle véleménycikkekkel várja olvasóit. A publikált írások a szerzők egyéni nézeteit tükrözik, és nem mindig tükrözik a Portfolio szerkesztőségének hivatalos álláspontját. Ha szeretné megosztani gondolatait a témával kapcsolatban, kérjük, küldje el írását a [email protected] e-mail címre. A megjelent cikkeket itt találja meg.

A NATO csúcstalálkozóján a tagállamok történelmi megállapodásra jutottak, amely szerint 2035-re a védelmi kiadások célját a GDP 2%-áról 5%-ra emelik. Oroszország Ukrajna ellen indított inváziója világosan rámutatott arra, hogy Európának saját biztonságát kell garantálnia. E folyamatban Donald Trump EU-val kapcsolatos megvető attitűdje kulcsszerepet játszott, hiszen ez az álláspont végül az európai vezetők figyelmét is felkeltette, és cselekvésre ösztönözte őket.

Az a viszonylagos könnyedség, amellyel ezt a kiadási ígéretet megfogalmazták, számos súlyos kérdést vet fel arról, miként fogják azt ténylegesen megvalósítani. Németország esetében van némi költségvetési mozgástere, ami az évek óta tartó alacsony költségvetési felhasználásának és az alacsony államadósságának köszönhető. Ugyanakkor más jelentős európai államok, mint Franciaország, az Egyesült Királyság és Olaszország, komoly pénzügyi nehézségekkel néznek szembe.

A költségvetési kihívásokon túl a NATO új védelmi kötelezettségei komolyabb stratégiai dilemmákat vetnek fel. Különösen aggasztó, hogy az Egyesült Államok határozza meg a kereteket; Trump és utódai előtt áll a feladat, hogy megítéljék, vajon Európa képes-e teljesíteni az általa vállalt kötelezettségeket.

A problémát súlyosbítja, hogy az európai országok kötelezettséget vállaltak arra, hogy GDP-jük 5%-át védelmi kiadásokra fordítják, anélkül, hogy az USA ennek megfelelő kötelezettségvállalást tett volna. Azzal, hogy ígéretet tesznek a védelmi kiadások növelésére, mielőtt az USA meghatározná a kontinensen való jelenlétének mértékét, azt kockáztatják, hogy ezzel az amerikaiak hátralépését ösztönzik.

Ez egy tipikus 22-es csapdája: ha az európai államok nem érik el a kitűzött célokat, az Egyesült Államoknak lehetősége nyílik arra, hogy mérsékelje a támogatását; viszont ha az európaiak sikeresen teljesítik a céljaikat, az amerikai döntéshozók érvelhetnek azzal, hogy Európának már nincsen szüksége az USA katonai segítségére.

A kockázatok ellenére az uniós vezetők közül senki sem tette fel a kérdést, hogy a védelmi kiadások növelését összekapcsolják az Egyesült Államok konkrét biztonsági kötelezettségeivel. Pedig a fenyegetés valóságos: Elbridge Colby, az amerikai védelmi minisztérium helyettes államtitkára, aki Trump NATO-stratégiájának megálmodója is, arra figyelmeztetett, hogy az Egyesült Államoknak mérsékelnie kell katonai elkötelezettségeit még olyan kulcsfontosságú szövetségesek esetében is, mint Ausztrália. A hágai találkozó által teremtett látszat nem változtat azon a tényen, hogy Trump elnöksége alatt az Egyesült Államok szövetségesének lenni komoly dilemmát jelentett Európában és Ázsiában egyaránt.

E dinamikát figyelembe véve a NATO-csúcs aligha tekinthető Európa győzelmének.

Ráadásul nagyon téves elképzelés az a hit, hogy csupán a védelmi kiadások növelése elegendő lenne az EU stratégiai problémáinak megoldásához. A védelmi költségvetések összehangolása az Európai Unión belül rendkívül bonyolult feladat, hiszen a párhuzamosságok és a pazarlás visszaszorítása érdekében alapos tervezés és együttműködés szükséges. Ráadásul nincs egyetértés abban a kérdésben sem, hogy az európai védelmi forrásokat kizárólag helyi cégeknek kellene-e átadni, főként azért, mert...

Európában sokan továbbra is azt gondolják, hogy az Egyesült Államokkal való szoros együttműködés fenntartása biztosítja Amerika állandó jóindulatát és katonai védelmét a kontinens országaival szemben.

Ebben a kérdésben Macron álláspontja nagyrészt elszigetelt marad. A legtöbb európai úgy gondolja, hogy Macron az európai katonai eszközök vásárlására való felhívásával valójában a francia védelmi ipart kívánja támogatni.

A gyakorlatban a kezdeti kiadások nagy részét valószínűleg amerikai cégek kapják majd, amelyek jobb helyzetben vannak ahhoz, hogy gyorsan szállítsanak kritikus fontosságú katonai felszereléseket. De vannak más problémák is. Vegyük például a Future Combat Air System (FCAS) projektet - Európa eddigi legambiciózusabb közös vadászrepülőgép-fejlesztési programját -, amelyben a Dassault, az Airbus és az Indra vesz részt. A projekt stratégiai fontossága ellenére a Dassault és az Airbus között egyre nagyobb feszültségek alakultak ki.

A francia Dassault, amely magabiztosan lép a technológiai színtéren, határozottan ellenzi azt a vezetési modellt, amely vétójogot biztosít a német és spanyol vállalatok számára. Az cég ragaszkodik ahhoz, hogy ő irányíthassa a FCAS programot, és hangsúlyozza, hogy szükség esetén önállóan is képes folytatni a projektet. Ezek a tartós feszültségek folyamatosan növelik a bizonytalanságot a program jövőjét illetően, még akkor is, ha Franciaország és Németország politikai szinten erőteljes támogatásukról biztosítják. Ez a helyzet rávilágít a védelmi iparon belüli versengésre, amely aláássa a közös európai védelmi kezdeményezéseket.

Sok európai országban aggodalommal figyelik, hogy Trump elnökké választása esetén az Egyesült Államok fokozottan elfordulhat Európától, ami a NATO-t érintő potenciális fenyegetésként is értelmezhető. Ez a félelem befolyásolja a nemzeti beszerzési döntéseket is. Például Dánia nemrégiben négy új F-35-ös vadászgép vásárlásáról döntött, éppen akkor, amikor Trump újra felvetette Grönland megszerzésének ötletét. Az F-35-ök beszerzését így úgy értelmezték, mint egy gesztust Trump felé. Ha a tendenciák nem változnak, 2035-re várhatóan Európában 500-700 F-35-ös fog szolgálatot teljesíteni, míg Franciaország mellett csupán 24 Rafale vadászgép marad.

A legtöbb európai uniós tagország számára nem sürgető, hogy saját harci eszközöket fejlesszenek vagy vásároljanak. Ezzel szemben az amerikai haditechnikai megoldásokra való hagyatkozás lényegében az Egyesült Államok kezébe adja a kontrollt a felhasználásuk felett.

A legtöbb uniós döntéshozó azonban aligha gondol arra, hogy az Egyesült Államok egy napon az európai érdekekkel ellentétes célokat követhet. És még ha ez fel is merül bennük, ez a gondolat annyira nyugtalanító, hogy gyorsan elvetik.

Mindez rávilágít Európa politikai sebezhetőségeire és aggodalmaira.

Míg az ukrajnai háború első két éve növelte az EU hitelességét, a jelenlegi patthelyzet és Amerika visszavonulása egy nem kellemetlen valóságot tárt fel:

Európa legnagyobb félelme talán a valódi függetlenség elvesztése.

Zaki Laïdi egy olyan név, amely a tudományos és politikai diskurzusban ismerős lehet. Ő egy elismert francia tudós, aki különösen a nemzetközi kapcsolatok és a globalizáció területén végzett munkájáról ismert. Laïdi írásai és gondolatai gyakran foglalkoznak a modern politikai és gazdasági kihívásokkal, valamint azok társadalmi hatásaival. Munkásságának középpontjában a globális rendszerek működése és a nemzetállamok szerepe áll, ami különösen releváns a mai világ bonyolult politikai tájékozódásában. Az ő nézőpontja segít megérteni a jelenlegi globális problémák összefüggéseit és a jövőbeli lehetőségeket.

Egy Sciences Po oktatója, aki korábban az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének különleges tanácsadójaként tevékenykedett.