Mark Zuckerberg nagy vágyálma, hogy a mesterséges intelligencia a legjobb barátod válhasson a jövőben.
Ha Zuckerberg jövőképe valóra válik, az nem az emberek közötti szakadék áthidalása lesz, hanem annak végleges konzerválása.
„Nézd, mennyire jól tükröz engem!” Mark Zuckerberg, a Meta vezére, nemrégiben egy promóciós körútra indult, hogy a mesterséges intelligencia által kínált lehetőségekről beszéljen az emberi kapcsolatok terén. De nem meglepő, ha mindez hallatán egy kis borzongás fut végig a hátadon. Az az elképzelés, hogy az AI képes lenne pótolni az emberi kapcsolatokat, szinte groteszk, és rávilágít arra, mennyire el lehet téveszteni az érzelmi komfortérzetet a valódi kapcsolatok jelentésével. Azt sugallni, hogy a chatbotokkal vagy algoritmusokkal kialakított interakciók egyenértékűek lehetnek a barátsággal, olyan, mintha egy üres tükröt ölelgetnénk, miközben azt mondjuk: „Nézd, mennyire jól visszatükröz engem!”
"de aztán csak rám pillant."
Zuckerberg logikája - miszerint ha valósnak érződik, akkor az valós is - filozófiailag is ingoványos talaj. Igen, egy könyv vagy film is nyújthat vigaszt, ahogy egy AI is képes lehet átmeneti megértés illúzióját kelteni. De ettől még ezek nem tudnak viszonyulni hozzánk, nem képesek empátiára, kontextuson túli megértésre vagy saját tapasztalat alapján kialakított válaszokra. Ezek algoritmusok, amelyek célja nem a törődés, hanem az interakció maximalizálása, gyakran üzleti szempontból.
Zuckerberg elképzelése egy olyan jövőről szól, ahol a digitális interakciók átveszik az emberi kapcsolatok helyét, mivel ez "kényelmesebb" és "előrejelezhetőbb". Valóban, egy mesterséges intelligencia sosem támaszt elvárásokat, sosem bánt meg, és sosem hagy cserben minket. Azonban éppen ez az aspektus mentesíti a kockázatoktól, ami nélkülözhetetlenné válik a bizalom, a fejlődés és a mély emberi kötelékek kialakulásához. A barátság nem csupán annyiból áll, hogy valaki figyel ránk, hanem sokkal inkább az odafigyelés, a kölcsönös támogatás és a közös élmények gazdag kontextusából épül fel. Az, hogy valaki "figyel rám", nem egyenlő azzal, hogy "valóban ismer engem".
Ha a társadalmi diskurzusban elfogadjuk, hogy egy mesterséges intelligencia képes "megismerni" bennünket, az nem csupán a kommunikációnkat alakítja át, hanem a kapcsolataink lényegét is újraértelmezi. Ez pedig nem fejlődés, hanem inkább visszafordulás: egy olyan szimulált emberi térbe vezet, ahol csökkennek a konfliktusok, ám a valódi kapcsolatok minden finomsága és mélysége eltűnik.
A magány kérdése kétségtelenül létező jelenség, ám a megoldás nem a mesterséges kapcsolatok keresésében rejlik. Sokkal inkább a valódi emberi jelenlét fontosságának újbóli felfedezésében.
