Nagy Hunor, a csíkszeredai fiatal tehetség, álmai megvalósítása érdekében a lakását is feláldozta. Ma már világsikerek után saját edzőtermét irányítja, ahol szenvedéllyel és elhivatottsággal segíti mások fejlődését.

Tizenöt éves korában kezdett el aggasztani Nagy Hunort, hogy osztálytársai közül senkihez sem hasonlíthatóan nem sportol magas szinten, így elhatározta, hogy belevág a testépítésbe. Ez a sportág azonnal elvarázsolta, és az első pillanattól kezdve szenvedélyévé vált. Fiatal korában, komolyabb útmutatás nélkül, csupán magazinokból merített inspirációt, hogy folyamatosan fejlessze magát. Kitartásának köszönhetően hamarosan elérte azt a szintet, amely már elegendő volt a versenyeken való részvételhez. Bár a fejlődési lehetőségek meglehetősen korlátozottak voltak, kitartó munkájának eredményeként végül szép sikereket ért el Magyarországon és Romániában is. Amikor a junior világbajnokságon aranyérmet nyert, a német nyelvű eredményhirdetésből nem sokat értett, de amikor tudatosult benne, hogy ő a győztes, hatalmas boldogság öntötte el. Ezt követően úgy döntött, hogy abbahagyja a versenyzést, és inkább másik álmára, az edzőterem működtetésére és a csíkszeredai testépítő közösség létrehozására összpontosít. Ebben a törekvésében könyvelői tapasztalata és az emberekkel való könnyed kommunikációja jelentős segítséget nyújtott számára.

- Melyik volt az első testmozgással kapcsolatos emléked, és hogyan kezdődött számodra a sportolás?

Az a korszak, amikor én láttam meg a napvilágot, teljesen más volt, mint a jelenlegi. Akkoriban Arnold Schwarzenegger, Jean-Claude Van Damme és Sylvester Stallone uralták az akciófilmek világát. Minden fiú vágyott arra, hogy izmos legyen, vagy verekedni tudjon: a spárga, a kockahas vagy a fordulatrúgás mind-mind a menőség szimbólumai voltak. Negyedikes-ötödikes koromban karatéztam, később pedig a suliban fociztam, de soha nem sportoltam klubszinten. Kilencedikesen új iskolába kerültem, ahol a padtársam jégkorongozott, a másik barátom pedig többszörös országos bajnok volt dzsúdóban. Én nem voltam a legjobb tanuló, és nem tartoztam a legjobb kinézetű fiúk közé sem. Ráadásul az apukám kocsija sem volt a legnagyobb. Ez 15 évesen hatalmas kihívást jelentett egy fiatal srác számára.

Az egyik osztálytársam rendszeresen látogatta az edzőtermet, és ez ösztönzött, hogy én is belevágjak. Akkoriban kicsit túlsúlyos voltam, és ez csak még inkább motivált a változásra. Az edzőterem első pillantásra belopta magát a szívembe. Az akkori körülmények nem voltak éppen ideálisak — a gépek és súlyzók a csíkszeredai traktorgyárból származtak, így a berendezések nem a legmodernebbek voltak. Ennek ellenére, minden egyes edzés során egyre inkább élveztem a mozgást és a fejlődés érzését.

Úgy vélem, hogy a korábbi időszakban a gépek száma jóval alacsonyabb volt, mint amit ma tapasztalhatunk.

- Csak alapeszközök voltak, nem volt minden apró mozdulatra külön gép. Oda tényleg az járt, aki fejlődni akart. Ez nagyon tetszett, úgyhogy kevés pihenővel, heti hatszor-hétszer mentem edzeni. Örömmel csináltam, és sose kérdeztem másoktól, én mikor leszek izmos. Egy nap elkezdték mondani a teremben, hogy jól nézek ki.

Akkoriban a magazinok képei mutatták meg, hogy milyen is a román országos testépítő bajnokság, és milyen formában vannak a versenyzők. Szerencsére a fiatalok számára is volt lehetőség, hiszen létezett kis és nagy junior kategória is. Ezt a sportágat nem lehet túl korán elkezdeni; fontos megvárni a csontok fejlődését. Tizenhat évesen úgy éreztem, hogy a többiek sem lehetnek sokkal ügyesebbek nálam. Bátorságot gyűjtve elindultam egy versenyen, amely Marosvásárhelyen zajlott, és ami a hét megye legjobb testépítőit vonzotta. A székely ember gyakran hangot ad annak a véleményének, hogy „ezt én is meg tudnám csinálni”, azonban kevesen lépnek valóban a tettek mezejére. Én viszont úgy döntöttem, hogy eltérítem magam ettől a gondolkodástól, és vállaltam a kihívást. Az első versenyemen a negyedik helyezést értem el, de harmadik lettem. Bár nem a dobogó legfelső fokán zártam, mégis egyáltalán nem bántam meg, hogy belevágtam ebbe az izgalmas kalandba.

- Ezt egyedül döntötted el abban az időszakban, vagy voltak olyan versenyzőtársak, edzők, akikkel együtt vágtál bele?

Kezdetben volt néhány lelkes fiatal a csíkban, ám két év elteltével mindenki eltávolodott tőlem. Az alapokat a magazinokból sajátítottam el, ahol lépésről lépésre tanultam meg, hogyan kell végezni bizonyos gyakorlatokat. Az edzőterem tulajdonosa, egy évvel korábban, egy egyszerű füzetlapra írt nekem egy edzéstervet. Én ezt heti hatszor végigcsináltam, kérdések nélkül. A többi tekintetében teljesen egyedül vágtam neki az útnak, minimális tudással és szűkös erőforrásokkal. Hiába írták elő, hogy a diétához hat tojást kellene fogyasztanom, nálunk egy hétre összesen csak tíz tojás állt rendelkezésre, így a terveket a valóság nem támogatta abban az időszakban.

A brassói verseny szombati napján sajnos nem sikerült továbbjutnom, így a vasárnapi döntőt már csak kívülről figyelhettem. Ez az élmény azonban még inkább ösztönzött arra, hogy a jövőben elkerüljem az ilyen csalódást. Elhatároztam, hogy minden energiámat a felkészülésbe fektetem, és a következő évben már a régiós bajnokságot megnyertem, az országos döntőben pedig a második helyet sikerült megszerezni.

- Amikor ezeken az eseményeken részt vettél, a nemzetközi versenyzés lehetősége mennyire volt meg a fejedben?

Az elején nem volt konkrét célom, csak sodródtam az eseményekkel. Az információk szűkösek voltak, és Romániában nem sok versenyt rendeztek. Az országos bajnokságon az első két alkalommal második helyezést értem el, és egyre inkább vágytam az első helyre. Brassóban végeztem közgazdaságtan szakon, és ez volt az utolsó esélyem, hogy győzzek a juniorok között, de sajnos ez sem jött össze. Ekkor érkezett a lehetőség, hogy a román válogatott színeiben részt vegyek egy Európa-bajnokságon. Már kialakultak kapcsolataim Magyarországon is, ahol a helyi versenyekre készültem a nemzetközi megmérettetésre. Itthon abban az időszakban nem lehetett nyerni semmit egy versenyen sem, míg Magyarországon egy esemény fődíja ötvenezer forint volt, ami akkor igencsak jónak számított.

Később jött az internet és még több infót megtudtunk a testépítők világából. Kiderült számunkra, hogy több szövetség létezik a világon, és vannak más világbajnokságok is, ahol indulni lehet. Egyes szövetségeknél például nagyon ki volt tolva a junior korhatár, mert tudták, hogy egy 21 éves férfinak a 30 évesekkel ebben a sportágban nincs sok esélye felvenni a versenyt. Akkora már négyszer voltam román országos bajnoki második, de tudtam, ha a junior világbajnokságon elérek egy dobogós helyezést, arra már igazán büszke lehetek. Másfél évig készültem erre. Amikor hiszel valamiben, az univerzum segít megtalálni a következő lépést.

Fantasztikus lelkesedéssel vágtam neki a világbajnokságnak. Mindig is vágytam arra, hogy a magyar színekben versenyezhessek, de mivel még nem rendelkeztem állampolgársággal, hosszú órákat kellett eltöltenem a debreceni hivatalokban, hogy megszerezzem a lakcímkártyámat. Eleinte úgy tűnt, hogy az adminisztratív akadályok miatt nem tudom megvalósítani az álmomat, de szerencsére voltak mellettem olyan barátok, akik mindvégig támogattak, és harcoltak értem.

- Így alakultak végül a dolgok, aminek köszönhetően megszületett a valóban kiváló eredmény.

Egészen különleges élmény volt ez a verseny, amely az év utolsó megmérettetése volt. Az első nap végén mindenki azt mondta, hogy biztosan én fogom megnyerni. A két versenynap közötti időszak életem leghosszabb 24 órájának tűnt. Másnap, amikor a döntőre került sor, ott álltunk a színpadon, és a ceremónia német nyelven zajlott, amiből szinte semmit nem értettem. A helyezettek nevét sorra mondták be, és amikor eljutottak az utolsó kettőhöz, a szívem hevesen vert. Ilyenkor két forgatókönyv lehetséges: először a második vagy az első helyezettet hirdetik ki, attól függően, hogy a szervezők hogy döntöttek. Tudtam, hogy az első helyezett külön trófeát kap, mint a többiek. Amikor az olasz srác nevét kihirdették, még mindig nem voltam biztos a dolgom. Azonban amikor láttam, hogy a trófeát nem neki adják, hirtelen minden világossá vált: én nyertem! A boldogság és az izgalom elöntött, és nem tudtam visszatartani a könnyeket. Az ünneplés pillanata olyan intenzív volt, hogy alig emlékszem az egész eseményre – csak a tiszta öröm maradt meg bennem.

- Ez a kiemelkedő siker olyan mértékben fokozta a motivációdat, hogy képes leszel felnőtt világbajnokságon is éremért küzdeni?

- Már felfedeztem a győzelem titkát, de a folytatás nem volt egyszerű. Tudni érdemes, hogy a felkészülés és a versenyekhez való utazás rengeteg költséget jelent. Bár a junior világbajnoki címemre örökké büszke leszek, tisztában voltam vele, hogy hosszú távon valamilyen stabil megélhetést kell találnom. A könyvelő irodában végzett munkám mellett egyre inkább vágyakoztam arra, hogy saját edzőtermet nyithassak. Miután egy nehéz időszak után ideiglenesen leálltam a versenyzéssel, béreltem egy helyiséget, átalakítottam, és végre megnyitottam a saját edzőtermemet. A célom elérése érdekében még a lakásomat is eladtam, és rengeteg energiát fektettem a tervezésbe és az építésbe. 2013-ban végre elérkezett az a pillanat, amikor úgy éreztem, készen állok néhány versenyre való felkészülésre.

Két román pénzdíjas versenyt nyertem, az egyiken abszolút román bajnok lettem, életemben először. Később a szervező azzal reklámozta a versenyt, hogy náluk olyan igazságos pontozás van, hogy nem is román versenyző nyerte meg. Másnap felhívott a magyar szövetségi kapitány és elhívott magyar színekben versenyezni az indiai világbajnokságra.

Úgy érzem, hogy ez a döntés szinte magától értetődő volt számomra.

- Azt mondtam, kell rajta gondolkodnom, de persze öt perc múlva visszahívtam, hogy benne vagyok. India egy külön világ, 180 ország vett részt a világbajnokságon. Olyan kicsinek és jelentéktelennek éreztem ott magam, hogy elmondani nem lehet. Életemben nem álltam korábban olyan nagy színpadon. A +100 kilós kategóriában végül harmadik lettem, ez akkor hatalmas szint volt felnőtt világbajnokságon.

- Az utóbbi időszakban az edzés a középpontba került az életemben. Mennyire volt kihívás Csíkszeredában egy olyan edzőközösséget létrehozni, amely folyamatosan visszatér hozzám?

Az elején sok mindenre ráéreztem, és három kulcsfontosságú dolog állt össze a fejemben. Évekig dolgoztam könyvelő irodában, hiszen közgazdaságtant tanultam, így pontosan tudtam, mi teszi nyereségessé egy edzőtermet. Az emberekhez való kapcsolódásban is jó érzékkel bírtam, ami nem mindenkinek adatik meg. De legfőképpen az edzés és a sport világában találtam meg igazán a helyemet. Pesten, ahol a világ legjobb edzőtermei sorakoznak, tapasztalatokat szereztem, és amikor hazatértem, az én kis termem is teljesen megújult. Vadonatúj gépeket szereztünk be, és ezzel párhuzamosan elindítottam a fitneszoktatói képzés programját Hargita megyében. Akkoriban az újság jelentős szerepet játszott Csíkszeredában, így ezen a platformon keresztül tudtuk népszerűsíteni a testépítést és a sport iránti szenvedélyt.

Ma már a hozzánk járók 99 százaléka átlagember, aki soha nem volt versenyző és soha nem is lesz, de a mindennapi életben akarják legyőzni önmagukat vagy csak levezetni a stresszt. Később nyitottunk egy nagyobb termet is Csíkszeredában, de a COVID miatt egy ideig rettenetes helyzetbe kerültünk. Nehéz körülmények között folytattuk az építkezést. Sok időre volt szükség, amíg helyreállt a helyzet, és véget ért a bizonytalanság.

Bár már tíz éve, hogy versenyszerűen abbahagytad a testépítést, nemrégiben újra megpróbáltad az élsportot, de ezúttal erőemelőként. Mi inspirált erre a váltásra?

Amikor abbahagytam, csak azt akartam, hogy minden egyes edzésnapot élvezzek, mert valóban szenvedélyesen szeretem ezt a sportágat, és úgy éreztem, hogy ennyi elegendő lesz számomra. A járvány alatt azonban megismerkedtem egy fiatal egyetemista pultossal, aki megkért, hogy kísérjem el őt egy erőemelő versenyre. Először unalmasnak találtam a nézői szerepet, ezért úgy döntöttem, a következő alkalommal én is részt veszek a megmérettetésen. Az első próbálkozásom során, minimális felkészüléssel, 270 kg-ot guggoltam. Meglepetésemre a sikerélmény lázba hozott, és így az lett a célom, hogy túllépjek a 300 kg-on. Amikor edzésen sikerült elérnem ezt a számot, már a legnagyobb magyar guggolási rekord, a 341 kg meghaladása lebegett a szemem előtt. Bár korábban nem terveztem ilyen ambiciózus célokat, újra átélhettem, milyen más szintre emeli az edzésemet, ha van egy konkrét célom, ami hajt előre.

Bár nem minden célomat sikerült megvalósítanom, az életem mégis pozitív fordulatot vett. Húsz éven át fektettem energiát a sportba, és bátorsággal álmodoztam. Ma már nem a versenyzés a fő motivációm, hanem az, hogy 38 évesen is kiváló kondícióban legyek, és képzések révén támogassam a jövő személyi edzőinek fejlődését.