A romantikus komédia újra életre kelt Cannes-ban!
A cannes-i filmfesztivál második hete egy könnyedebb filmes palettával indult, ami lehetőséget adott arra, hogy reménykedjünk: Dakota Johnson talán visszahozza a romantikus vígjáték varázsát a mozikba, amely az utóbbi időben kissé háttérbe szorult a tévés produkciók mellett. Emellett szemügyre vettük a Titán rendezőjének legújabb alkotását, amely vizuálisan lenyűgöző, de szomorú témájával, az AIDS-szel foglalkozik, s ezzel együtt fárasztó élményt nyújt. Továbbá, egy egyiptomi krimi is terítékre került, amely bemutatja, hogy a diktatúra sötét módszereivel mindig lehet újabb mélységekbe süllyedni.
A 78. cannes-i filmfesztivál második hetébe lépett, és helyszíni tudósítóink fáradtan, de rendíthetetlenül nézik a napi négy-öt filmet. Különösen örülnek, ha a sok nyomasztó vagy éppen apokaliptikus vízió között végre akad egy könnyed, vicces gyöngyszem. Ezen a héten remek kezdés volt a francia "Classe moyenne" (Középosztály) című fekete komédia, amely A Fehér Lótusz stílusában szatirikusan figurázza ki a privilégiumaikat természetesnek vevő gazdagokat, és némileg a gátlástalan személyzetüket is.
Gyakran láthattuk már ezt az alaphelyzetet filmekben és tévésorozatokban is, de a Classe moyenne intimebb, mint a Downton Abbey és visszafogottabb, mint az Élősködők. A hangsúly azon van, hogy minden párbeszéd vicces legyen és hűen reflektáljon a korra, amiben élünk. A mindössze hétfős szereplőgárda minden tagja parádés alakítást nyújt, különösen a menczertamásos arroganciát árasztó, latin kifejezésekkel dobálózó sztárügyvédet alakító Laurent Lafitte.
A fergeteges hangulatot a Splitsville című amerikai függetlenfilmnek sikerült fokoznia, amelyet talán a fesztivál eddigi legnagyobb ovációja fogadott. A meghatott rendező, Michael Angelo Covino meg is jegyezte, hogy úgy tűnik Cannes-nak több vígjátékra van szüksége és a moziban együtt hahotázás élményét semmi nem válthatja fel. Covinónak egyébként 2019-ben is sikerült a bravúr, hogy a Felfelé a lejtőn című filmjétől fetrengett a röhögéstől a cannes-i közönség, de a film végül eltűnt a Covid süllyesztőjében. Szerencsére felfigyelt rá azonban Dakota Johnson, aki elvállalta a női főszerepet és a produceri teendőket a Splitsville-ben.
Covino és alkotótársa, Kyle Marvin többször is reflektál arra, hogy külsőre nem igazán vannak egy ligában Johnsonnal és a másik női főszereplővel, Adria Arjonával, de ez Woody Allent sem zavarta soha. A podcastben latolgatjuk, hogy megmenti-e a Splitsville a mozikból szinte teljesen a streaming platformokra szorult romantikus komédia műfaját, és számba vesszük azt is, hogy hány A-listás színész és rendező volt ott velünk a premieren.
Meglepetésként hat, hogy az Egyiptomban játszódó versenyfilm, az Eagles of the Republic, szórakoztató módon indul, holott olyan témát boncolgat, amely Magyarországon is ismerős lehet. A film középpontjában az áll, hogy mit jelent, ha egy színész a diktatúra szolgálatába áll, például egy propagandafilmben vállalt szerep révén. E dilemmát már Szabó István is körüljárta az 1981-es, Oscar- és cannes-i díjjal elismert Mephistóban, ám Tarik Saleh alkotása, amely Svédországban készült, ennek fényében felszínesebbnek tűnik, sőt, olykor a ponyva krimi határvonalát súrolja.
A könnyed, közönségbarát nap végén Julia Ducournau Alphája váratlanul belerondított a hangulatba, pedig sokan izgatottan vártuk, hogy a négy évvel ezelőtti Arany Pálmát nyert Titán után mivel rukkol elő a rendező. A jó hír az, hogy Ducournau valóban újítani próbál, és nem csupán egy újabb body horrort hozott a Riviérára. A rossz viszont az, hogy az Alpha csak vizuális szempontból és néhány videoklipszerű jelenetében (különösen emlékezetes egy Portishead- és egy Nick Cave-dal) képes felérni az elvárásokhoz. Az idei mezőnyben azonban ez sajnos nem tűnik elegendőnek.
