Az NSZK és az NDK között zajló versengés különös formát öltött, hiszen egy futurisztikus, ámde mérgező épület állít emléket ennek a rivalizálásnak. Ez a monumentális struktúra nem csupán a két német állam közötti ellentétet szimbolizálja, hanem a jövő irá
Berlin Charlottenburg-Wilmersdorf kerületében egy impozáns, ám elhagyatott épület magasodik, amely a Berlini Nemzetközi Kongresszusi Központ (ICC Berlin) néven ismert. Ez az épület remekül szemlélteti a hidegháború időszakának különös következményeit, amikor Németország két részre szakadt, és az NSZK és az NDK között kiéleződött a versengés. Az ICC Berlin nem csupán építészeti szempontból figyelemre méltó, hanem a két német állam közötti rivalizálás szimbólumaként is szolgál, melynek hatásai még ma is érzékelhetők.
A második világháború végén Berlin szinte teljesen romokban hevert. A város újjáépítése kulcsfontosságú feladat volt mind a nyugati befolyás alatt álló Német Szövetségi Köztársaság (NSZK), mind pedig a Szovjetunió által dominált Német Demokratikus Köztársaság (NDK) számára. A hidegháború során azonban a két rendszer közötti ellentét nem csupán a nukleáris fegyverkezés és az űrverseny területén mutatkozott meg, hanem a városfejlesztésben is jelentős eltéréseket hozott.
A berlini fal az NDK és az NSZK, valamint Kelet- és Nyugat-Berlin szembenállásának mindenki által ismert szimbóluma. A fizikai határvonal a német főváros két része között azonban csak 1961-ben készült el, az ideologikus, gazdasági és egyáltalán az élet szinte minden területén tetten érhető versengés azonban már a második világháború után pár évvel kialakult.
Ez a feszültségekkel terhelt időszak mélyen befolyásolta Berlin mindkét felének újjáépítési folyamatait. A keleti oldal például megalkotta a pompás Karl Marx sugárutat, amely az NDK szocialista realizmusának egyik legismertebb és legimpozánsabb megnyilvánulása lett. Ezt az utcát egy időre (a diktátor 71. születésnapja alkalmából) Sztálin sugárútra nevezték át, és ez volt Kelet-Berlin legfontosabb, a városba bevezető főútja. Ezen az úton érkeztek a keleti blokk országaiból, köztük a Szovjetunióból, a politikai vezetők, akiket különösen fontos volt lenyűgözni. A sugárút adott otthont a szocialista országokban hagyományos, jelentős katonai parádék számára is.
A második világháború előtti Berlin ezen szegletében főként munkásbarakkok sorakoztak, melyek zsúfoltságukkal és koszosságukkal a szegénység nyomasztó valóságát tükrözték. Az 1950-es években azonban drámai átalakuláson ment keresztül a sugárút és környéke: a modern építészet és a történelmi stílusok harmonikus egyesülése új arculatot adott a városrésznek. A hivatalos narratíva szerint ez a megújulás nem csupán esztétikai szempontból volt jelentős, hanem a társadalmi és gazdasági fejlődés szimbólumaként is értelmezhető.
"lényegét tekintve demokratikus, de megjelenésében nemzeti"
házak készültek. Munkáspalotáknak is nevezték őket: lift, központi fűtés és parkettázott padló is volt bennük. A szerencsés lakókat lottón sorsolták ki - ám előnyt élveztek azok, akik részt vettek az építkezésekben.
A Karl Marx sugárút egyik érdekessége, hogy az itt álló épületeket meglepően sok helyen borítja kívülről csempe. Ennek sajátos oka van: a második világháború után a német nehézipar gépeinek és felszerelésének nagy részét a Szovjetunióba szállították, mint a háborús kompenzáció részét. Ezért a sugárút mentén épített házak nem acélból és betonból, hanem téglából készültek. Mivel a Meissen kerámiaüzemet az oroszok meghagyták, az ott készült csempékkel "dobták föl" az épületeket.
A kelet-nyugati ellentét szembetűnő példája a Karl Marx sugárútra és környékére adott NSZK válasz: a Hansaviertel, Berlin legkisebb városrésze, amely a háború következtében szinte teljesen romba dőlt. A terület újjáépítésére egy különleges koncepciót dolgoztak ki: az Interbau projektet. Ez a kezdeményezés az individualista építészet diadalmas ünnepe volt, amely során világszerte elismert építészeket hívtak meg a közelben, hogy formálják meg a jövőt. A résztvevők között ott voltak nemcsak nemzetközi szakemberek, hanem NSZK-beli és kifejezetten nyugat-berlini tervezők is, akik mindannyian szabad kezet kaptak egy-egy épület megalkotásában.
Olyan építészek feleltek a hívásra, mint Alvar Aalto, Oscar Niemeyer és Walter Gropius.
A Hansaviertel a 1920-as évek városfejlesztési koncepcióját mint egy különlegesen megálmodott teret valósította meg, ahol a decentralizáció elve érvényesült. Itt nem csupán lakóépületek, hanem változatos funkciójú létesítmények – üzletek, iskolák és irodák – kaptak helyet, mindezt pedig bőséges zöldfelületek ölelik körül, amelyek harmonikus kapcsolatot teremtenek az épített és a természeti környezet között.
A Karl Marx sugárút impozáns tervezésében jelentős szerepet játszott az a vágy, hogy hangsúlyozza az NDK vezető szerepét. E célkitűzést szolgálta a berlini tévétorony is, amely 368 méteres magasságával ma is az Európai Unió harmadik legmagasabb szabadon álló épülete, és amely elkészültekor a világ negyedik legmagasabb építménye volt. Emellett a Berlini Városi Palota lebontása után a helyén kialakított Köztársasági palota is fontos szimbolikus jelentőséggel bírt, hiszen a porosz militarista állam örökségét hordozták magukban a sérülései. Ezek az épületek nemcsak funkcionális szerepet töltöttek be, hanem szimbolizálták az NDK modernitását, erejét és technológiai fejlődését is. A Köztársasági palota például nem csupán a Népi Kamara üléseinek helyszíne volt, hanem kulturális és közösségi térként is működött, így hozzájárult a társadalmi élet gazdagításához is.
A valóban rendkívül korszerű és fejlett Köztársasági Palota 1976-os megnyitását az NSZK sem hagyhatta figyelmen kívül. Azonban nem csupán egy szokványos reakcióra volt szükség – hanem egy olyan válaszra, amely tükrözte a kor szellemiségét és a politikai viszonyok bonyolultságát.
a koncepciójuk az volt, hogy egy olyan tér alkossanak, amely a jövő technológiáját idézi, miközben a múlt sci-fi filmjeinek esztétikáját is magán hordozza. Az épület belső kialakítása valóban egyfajta időutazásra invitálja a látogatót, ahol a színek és fények dinamikus játéka szinte életre kelti a falakat. A tágas, szinte lebegő hatású terhek és az ívelt vonalak miatt minden sarkon egy új felfedezés vár. A helyiek között nemcsak az épület impozáns mérete, hanem különleges atmoszférája is népszerűvé tette; sokan úgy érzik, hogy belépve egy másik dimenzióba kerülnek. Ezen a helyen a technológia és a művészet határvonalán járunk, ahol a funkció és a forma tökéletes harmóniában létezik. Az építkezés során felhasznált innovatív anyagok és fenntartható megoldások is hozzájárulnak ahhoz, hogy a hely ne csupán látványos, hanem környezetbarát is legyen.
Átadásakor Nyugat-Németország akkori elnöke, Walter Scheel azt mondta: az ICC Berlin hosszabb ideig áll majd, mint a gízai piramisok.
Az ICC legizgalmasabb aspektusa kétségtelenül a két impozáns konferenciaterem, melyek közül a nagyobbik akár 5000 fő befogadására is képes. Ráadásul a tervezők innovatív megoldásokat alkalmaztak, amelyek lehetővé teszik, hogy a két helyiség a padló felemelésével egyetlen, hatalmas térként funkcionáljon. Az ICC Berlin különleges kihívásokkal nézett szembe, hiszen a helyszín forgalmas utak szomszédságában található, így a megfelelő hangszigetelés biztosítása kiemelkedő fontossággal bírt. A tervezők végül egy "épület az épületben" koncepciót valósítottak meg, amely hatékonyan kizárja a külső zajokat és rezgéseket, lehetővé téve ezzel, hogy a résztvevők zavartalanul élvezhessék a rendezvényeket.
Az ICC azonban ma már csak nagyon ritkán látogatható. 2014-ben bezárták, hogy eltávolítsák az építés során nagy mennyiségben használt, az egészségre rendkívül káros azbesztet, ám az eljárás hatalmas költségei miatt ez máig nem történt meg. Egyszer-kétszer nyitották csak meg azóta, művészeti fesztiválok keretében. Az idők során többször felmerült a lebontása is, ám ehhez az épület kétségtelenül túlságosan ikonikus: egyszerre jelképezi Németország és Berlin múltját és jövőjét.
