Greff András: Kiolvasott filmek 6. - Miller és Huston, kallódás és búcsú | Litera - az irodalmi portál A filmek világa mindig is különös varázslatot hordozott magában, amelyben a történetek és az érzelmek összefonódnak. Greff András legújabb írásában Mil
A takarás mögül kibukkanni irodalmi alkotásként nem sokkal könnyebb, mint egy kisiskolásnak az osztályfotón megmutatkozni, vagy egy dobosnak a rockszínpadon helyet találni. Az azonban nem elhanyagolható, hogy hányan és milyen mértékben próbálnak utunkba állni. Ebben a sorozatban mindig nagy, gyakran szélesvásznú és ragyogó objektumokkal foglalkozom, de még ezen a spektrumon belül is találkozhatunk olyan kiemelkedő esetekkel, amelyek különféle megjelenési formákban nyilvánulnak meg. A Kallódó emberek, például, afféle sokszorosan minősített eset, vagy más nézőpontból nézve, halmozottan hátrányos helyzetű mű.
Arthur Miller 1957-ben, magyarul pedig Falvay Mihály fordításában csak 1980-ban megjelent hosszúnovellája/mikroregénye nem csupán egy világhírű John Huston-feldolgozás (1961, nálunk '64) árnyékában kell, hogy érvényesüljön, hanem emellett a műnek képesnek kell lennie arra is, hogy eloszlassa a homály további rétegeit, amelyek szinte teljesen elfedik a Huston-film esszenciáját.
Nem olyan bonyolult ez, csupán egy sajátos megközelítést igényel: próbálom felfedezni, hogy mivel a Kallódó emberek lett Marilyn Monroe utolsó filmje, és ráadásul Clark Gable is itt búcsúzik a vásznon, a két ikon búcsúja, különösen Monroe tragikus életútjának árnyai, szinte lehetetlenné teszik, hogy a filmet pusztán önmagáért élvezzük. Ezzel pedig a híres szőke színésznő is hátrányba kerül, hiszen ebben a filmben (és sok másban is) ő nem csupán egy üres póz vagy csodás megjelenés - de ma, amikor a kultúránkba mélyen beivódott Wilder filmje, a Hétévi vágyakozás, lebegő szoknyás istennőjeként és John F. Kennedy szeretőjeként él a köztudatban, ahhoz, hogy tisztán lássuk a filmet, némi mentális erőfeszítésre van szükség. De megéri a fáradságot.
Egy másik szempont, hogy ebben a pillanatban még mindig messze vagyunk az alapmű valódi mélységeitől. Arthur Miller szoros kapcsolatban állt Marilyn Monroe-val, ám a műveinek élvezhetőségét inkább John Huston bonyolítja, hiszen ő volt az amerikai filmes adaptációk mestere, aki a szokatlanul precíz stílusával a nézők számára szinte fakultatívvá tette az olvasási élményt. Pályafutását a híres A máltai sólyommal kezdte, de nem csupán a szórakoztató irodalom terén jeleskedett: Flannery O'Connor Csalhatatlan vér című művét, Malcolm Lowry A vulkán alattját és James Joyce A holtak című klasszikusát is sikeresen életre keltette. Utóbbi film forgatását 80 évesen, oxigénpalack mellett végezte, mindössze néhány hónappal a halála előtt, ezzel is bizonyítva, hogy a művészet határokon átívelő ereje mit sem veszít az idő múlásával.
Egy különleges, szívós férfi volt, akiből manapság már csak ritkán találkozhatunk a filmes világban. A második világháború során bátor felvételeket készített a tűzvonalból (ajánlom figyelmedbe a Netflixen elérhető Five Came Back című lenyűgöző dokumentumfilmet), szenvedélyesen ivott és dohányzott, és amatőr bokszolóként is próbálkozott, ami bizonyára jól jött neki a Fat City című csodás regényadaptáció forgatásakor. Emellett festett a pári utcákon, újságíróként dolgozott, lovat gondozott, és ki tudja, még hány másik színfolttal gazdagította az életét.
Figyelembe véve a fentieket, különösen figyelemre méltó, hogy a Kallódó emberek című mű esetében a szikár, érdes stílusban a mindössze 90 oldalas Miller-regény dominál. A filmadaptációval kapcsolatban, a megszokott adaptációs bölcsességek mellőzésével, érdemes gyorsan megjegyezni, hogy a két mű között óriási különbségek vannak: a könyvben található tartalom csupán a film zárójelenetének keretezi a jelentését (bár itt is akadnak figyelemre méltó, de a lényeget nem érintő módosítások), míg a film során bemutatott események teljes mértékben új elemek, melyekhez Miller is hozzájárult. Ebből adódóan Roslyn Taber, akit Marilyn Monroe alakít, kulcsszerepet kap, és az ő érzékenysége, amely a regényben csupán férfiak szűk perspektíváján keresztül érzékelhető, itt valóban teljes és gazdag formát ölt.
De inkább fókuszáljunk a címre! Magamra nézve is hajlamos vagyok így vélekedni – de itt nem a hustoni melankóliára vagy a milleri tragédiára gondolok, hanem inkább egy tiszta, leíró megközelítésre. Olyan filoszokra, akik a szerkesztőségek környékén vagy hasonló helyszíneken sertepertélnek, és akiknek karakterjegyeit egyfajta általános alkati sajátosságként értelmezem. A kallódó figura számomra inkább Walter Benjamin flâneur-jének egyfajta, talán kevésbé elegáns, de mégis rokonszenves változata. Tehát, ami inkább egy jó élet címkéje, mintsem a rosszé.
A Miller-regényben a helyzet más megvilágításba kerül. A lapokon serénykedő modern cowboyok, akik épp vadlovakra vadásznak, különböző korosztályokhoz tartoznak, eltérő vitalitással bírnak, de mindannyian egyazon úttalan úton járnak. Nem csupán alulfizetettek és elavultak, és bár tevékenységeik nem tűnnek értelmetlennek, valójában olyan dolgokat keresnek, amikkel a múló időt elűzhetik, s amelyek a maguk számára szépnek és nemesnek tűnnek. Azonban a tátongó ürességet próbálják betölteni a még mélyebb ürességgel. Örök magányra vannak ítélve, amelyet egy-egy véletlenszerű társ sem tud enyhíteni. Látják a szépséget másokban, de a saját pusztulásukat, valamint nyomorúságos munkájukat is fel tudják ismerni – mégsem irányítják ez a tudás a lépteiket. Őszinte beszélgetésekre pedig alig képesek, noha vágyakoznak erre. Folytonosan aprópénzre váltják mindazt, ami egykor értékes és meghatározó volt számukra.
Miller kisregénye kiválóan bemutatja, hogyan lehet megkülönböztetni a különbözőféle kallódásokat, feltárva a végtelen árnyalatokat, amelyek a látszólagos céltalanság mögött húzódnak.
