"Az életem sokkal izgalmasabb, érdekesebb és tartalmasabb is lehetett volna."

Mészáros Máté nem elégedetlen a sorsával, de nem bánná, ha bizonyos dolgokból egy kicsivel több jutna neki. Például a filmfőszerepekből és a zenés színdarabokból. Igazi társból elég lenne egy is.

A Jászai Mari-díjas színész eredetileg rockzenésznek készült, vagy a bátorsága, vagy a szorgalma nem volt elég hozzá. Készült esztétának is, végül a színjátszásban teljesedett ki. Bár az idén ötvenéves színész úgy érzi, vannak még hiányosságai az életének, de bizakodó a következő ötvenet tekintve.

Ez sok szempontból egy nagyon fontos előadás volt a mi életünkben. Egyrészt azért, mert Dömötör Andris volt osztálytársunk rendezte, másrészt a színpadon Járó Zsuzsával, Kovács Patríciával játszottam, akikkel osztálytársak voltunk, de meg kell említenem Ötvös Andrist és Schruff Milánt is, igaz, ők egy másik osztályba jártak, de velük együtt voltunk Egerben. Tehát művészi értelemben egy olyan kollektíva gyűlt itt össze, akik nagyon régóta játszanak együtt, és ismerik egymást, ez pedig nagyon megnyugtató, jó érzés volt. Arról már nem is beszélve, milyen különleges volt a darab témája, ami arról szólt, képzeljük el, hogy mi lett volna az életünkből, ha nem az történik, ami épp megtörtént.

Egy egyszerű, de mégis nagyon érdekes és sokrétű probléma elgondolkodni azon, hogyan alakulhatott volna még másképpen az életünk.

Akár humoros, akár komoly szemszögből közelítjük meg a dolgot, hamar felfedezzük, hogy csupán néhány apró részlet, egy impulzív döntés vagy egy véletlen mondat határozza meg, hogy ki, mit él át. Ezért volt számunkra lelkileg annyira fontos ez az előadás – mintha egy varázspálca érintett volna meg minket, és felfedte volna a sors titkos ösvényeit.

Az előadás során elhangzott, hogy alapvetően a könnyűzene vonzott, és rockzenész szerettem volna lenni. Azonban vagy a bátorságom hiányzott, vagy nem szenteltem elég időt a gyakorlásra, így végül nem valósult meg ez az álmom. De a masszírozás iránti érdeklődésem a mai napig töretlen. Nem tudom pontosan, mi sodort a színjátszás világába. Az előadásban nem említettem, de kétszer is próbálkoztam a bölcsészkar esztétika szakának felvételi vizsgájával, de sajnos nem sikerült. Ha akkor felvettek volna, talán teljesen más irányt vett volna az életem. Akkoriban a Pécsi Egyetemen működött a Janus Egyetemi Színpad, ahonnan sokan váltak sikeres színészekké – lehet, hogy én is közéjük tartoztam volna. De végül, mivel nem nyertem felvételt, az Új Színház stúdiósa lettem. Néhány hónap elteltével pedig világossá vált, hogy ez az a terület, ami igazán lázba hoz, és amivel szívesen foglalkoznék a jövőben.

Nem állíthatom, hogy ez minden esetben igaz, de néha úgy érzem, hogy a vidéki városokban szabadúszóként élni nem éppen egyszerű feladat. Aki a vidéki életet választja, annak sokszor a helyi színház keretein belül kell elhelyezkednie, ahol lakik. Számomra ez a társulati lét olyan kötöttséget jelentene, amit nem tudnék vagy nem is szeretnék vállalni. Ugyanakkor emlékszem, hogy pár évvel ezelőtt Szombathelyen játszottam Az eltört korsó című előadásban, és az élmény felejthetetlen volt. Úgy vélem, napjainkban is izgalmas vidéki színésznek lenni, hiszen rengeteg lehetőség és kihívás vár azokra, akik hajlandóak felfedezni a színház varázslatos világát.

Mindig hangsúlyozom a fiataloknak, akik érdeklődnek a tanácsaim iránt, hogy érdemes lenne vidékre költözniük, és ott elindítaniuk a karrierjüket. Rengeteg értékes tapasztalatot szerezhetnek, és sok új dolgot tanulhatnak, amit a városi környezetben talán nem találnának meg.

Ebből a nézőpontból nézve Szeged igazán különleges város. Az elmúlt néhány év során szerencsém volt, hogy több nyári estén is a Szegedi Szabadtéri Színpadon léphettem fel, és idén is készülök ott tölteni két hetet. Úgy érzem, hogy a szegedi színész életvitele egészen varázslatos lehet. Ezt mondom, még ha nem is vagyok szegedi színész, de ki tudja? Talán egyszer, valami váratlan okból, és ha még egy kis magánéleti szál is összefonódik a történetemmel, akkor vidéki színészként még én is a színpadra léphetek.

A színház világában valóban sok minden elérhetetlen maradt számomra, hiszen szabadúszóként bizonyos szerzők és darabok már nem kerülnek a látókörömbe. Néha fáj, hogy nem játszhatok el olyan szerepeket, amiket szívesen megformálnék, mert például az éneklés mindig is közel állt hozzám, de a tánc már sokkal kihívásosabb feladat. Az utóbbi években Shakespeare és Csehov művei is eltűntek az életemből, de ennek ellenére elégedettséggel tölt el, hogy folytathatom az utamat a színpadon, új élményekkel gazdagodva.

Ámde a filmes világban sokkal több alkotást kívántam létrehozni, és sokkal jelentősebb karaktereket szerettem volna megformálni.

Ezzel a témával kapcsolatban igazából nem érzem, hogy panaszra lenne okom. Nyilvánvaló, hogy vidéken sokkal nehezebb a forgatások lebonyolítása, ráadásul a rendszerváltás előtt sokkal több film készült Magyarországon. Van bennem egy kis hiányérzet, bár örömmel említem, hogy már szerepeltem főszerepben is, például a Nyugati nyaralás című filmben.

A "Nagykarácsony" című filmben egy emlékezetes kisebb szerepben tűntem fel, ahol egy öngyilkosjelölt karakter bőrébe bújtam. A történet egy drámai pillanat köré épült, amikor a Gellért-hegy csúcsán, a Gellért-szobor lábánál állva az élet végét fontolgattam. Szerencsére, éppen a legváratlanabb pillanatban egy bátor tűzoltó érkezett, aki megakadályozta, hogy a sötét gondolatok valóra váljanak.

Bár biztonságos körülmények között voltam, és nem is a szobor legmagasabb pontjára vittek fel, de azt hiszem, azt még egyszer nem csinálnám meg.

Egyébként ez az izgalmas a színészetben, hogy néha muszáj olyasmit csinálni, amit egyébként az ember nem csinálna. De hát bizonyos értelemben ezért is lesz színész valaki.

Miért is bánnék meg? Ez csupán egy másik szerep, egy kicsit eltérő formában. Én is élvezem ezt a tevékenységet. Otthon is rengetegen foglalkoznak vele, de a külföldi piac még ennél is pezsgőbb. Legalábbis ezt tapasztalom a külföldi sportközvetítések reklámblokkjából. Ez is ugyanúgy munka, mint a szinkronizálás, a forgatás vagy a színházi előadás.

Egy kicsit kényelmes, kicsit magának való, pláne mostanra már a magányt kedvelő, aki szeret egyedül lenni, ugyanakkor egy jószívű, állatszerető kutyatulajdonos.

Úgy érzem, hogy kellemes társaságot nyújtok, élvezetes velem eltölteni az időt, és szívesen osztom meg a gondolataimat másokkal.

Igazán különleges élmény velem beszélgetni, mert szinte bármilyen témáról szívesen eszmét cserélek, még akkor is, ha nem vagyok szakértője a dolognak. Ugyanakkor hajlamos vagyok néha hirtelen felindulásra, és gyorsan ingerült leszek, de szerencsére az indulatok hamar elülnek. Nyitott vagyok a fejlődésre, és tudom, hogy másképp kell viselkedni, ha valaki egyedül él, mint amikor másokkal osztja meg a mindennapjait. Úgy érzem, hogy ez a kihívás is menne nekem.

Ahogy telnek az évek, úgy egyre inkább elveszítem a türelmemet az emberi ostobaság iránt. Már a legkisebb dolgok is könnyedén felidegesítenek: például, amikor elkezd szakadni az eső, és én nem gondoltam előre, vagy amikor rendelek egy ételt, és az nem úgy érkezik meg, ahogyan elképzeltem.

Azt jelenti, hogy az idő vasfoga egyre inkább érezteti a hatását rajtam, és elkerülhetetlenül közelít a vég. Ez a gondolat nem kelt bennem örömöt. Főleg azért, mert mindig is azt reméltem, hogy ennyi idősen már számos dolgot felmutathatok az életem során: egy szerető családot, gyermekeket, anyagi biztonságot, és elismerést a szakmámban. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy nem érzem úgy, hogy jogom lenne panaszkodni, hiszen sok mindent sikerült elfogadnom abból, ami az élet adományozott nekem.

Úgy vélem, hogy ennél sokkal izgalmasabb, érdekesebb és tartalmasabb életet is élhettünk volna eddig...

Aztán persze még ki tudja, a hátralévő időben mi lesz. Sajnálom, hogy nem utaztam többet, hogy nem egy másik országban élek. Nagyon sok ország vonz, ahova még egyszer sem jutottam el. Ilyen például Új-Zéland vagy az Egyesült Államok. De azt érzem, ahogy öregszem, ez már egyre távolabb kerül tőlem. Megmondom őszintén, az ötvenet nem élem meg jól. A 40-et sem éltem meg jól, ez pedig még rosszabbul érint.

Nem tudom... Egy megértő társ. Bár van velem egy kutya, ő elég megértő, de azért egy emberi társ, lehet, hogy boldoggá tenne... de az is lehet, hogy nem. A több pénz mindig jobb, de azért egy idő után nem érdemes azt se hajszolni, és szerintem nem is szabad túl sokat dolgozni. Hogy mi tenne boldoggá? Most szeretnék egy kicsit jobb autót. Szeretném a használt autómat egy másik használt autóra cserélni, de nem biztos, hogy sikerül. Most például boldoggá tudna tenni, ha ezt meg tudnám csinálni.