Csendesen utazva a vonaton, a táj elmosódott képei mellett, a gondolatok szabadon szárnyalnak. Az ablakon kinézve, a világ gyorsan elsuhan, miközben a szívem mélyén érzem a pillanat varázsát. Az utasok között mindenki a saját világában él, egy-egy pillant
A minap egy négyes ülőhelyen leült velem szemben egy fiatal, alighanem egyetemista pár. Félreértés ne essék, rokonszenves páros volt, de egy szót sem szóltak hozzám és "széktársamhoz". Csak jöttek és leültek. Mintha senki sem lett volna ott. Távozásuk teljességgel ugyanígy zajlott le. Noha az együtt töltött két óra alatt végig kellett arra figyelnünk, hogy a zsebkendőnyi helyen nehogy egybegabalyodjanak a lábaink, egy szó nem kevés, annyit sem szóltunk egymáshoz.
Rendszeresen úgy 20 éve vonatozom. Kötődéseim miatt ezek az utak főleg Magyarországon, sokszor azt átszelve történnek meg. Két évtizede sokkal nagyobb esélye volt annak, hogy egy hasonló helyzetben alkalmi, az utazás idejéig tartó ismeretséget kötünk egymással. Nem mindenkivel, de mindenképpen többel, mint manapság. Téma mindig adódott, akár felületes, akár mélyebb. Érdekes vagy sem, néhány alapvető ismeretre, de akár élményre is a vagonokban ülve tettem szert. Egy alkalommal legalább egy órán keresztül hallgattam egy idős nőtől, miért nagyszerű hely Barcs. Máskülönben annyit tudnék erről a Dráva-parti városkáról, hogy egy pont a térképen. Meg legfeljebb, hogy Somogyban van. Máskor egy fél éjszakára egy kupéban rekedtünk hárman: egy niši 50-es szerb férfi, egy vajdasági szlovák - részben Losoncon élő - 80 fölötti bácsi és én. Oda-vissza vizsgálgattuk, melyikünk milyen életutat járt be eddig, különös tekintettel a szerelmes földrajzra. A dióhéjba beleférne több is, de ennyi is elég, hogy látszódjék: egy-két órás "szerelvényes" ismeretségek is lehetnek többek, mint "kapcsolattartó beszédaktusok", s még akkor is, ha ideiglenes társaink nevét is elfeledjük utóbb.
20 év vonatozás után, a mostból szétnézve látványosabban kevesebb hasonló barátkozásra kerül sor. Nem akarok károgni - de ha már az ember ilyet ír, az csupán egyet jelez: hogy bizony károgni fog. A "vonatos" idegen társaink többségét ma nagyobb mértékben valamiféle mellékes "tereptárgynak" tekintjük, akitől még azt sem kell megkérdeznünk, hogy "szabad-e ez a hely?". S úgy tűnik, a 30 év alattiakra ez még nagyobb arányban érvényes. S nemcsak az idegenekkel való beszélgetés, a könyvolvasás is megritkult. Nem nehéz kitalálni, mit fognak ehelyett az emberek a kezükben.
