Egyetlen sütemény is elegendő ahhoz, hogy az építész szívét elragadja a szerelem. Fedezd fel Macuis Maszasi meditatív regényének világát! – Könyvmolyok magazinja

Torú még alig kóstolt bele a valódi életbe, az egyetem után rögtön felveszik egy menő építészirodához, ahol a lázas munka és elmélyült alkotás mellett a szerelmet is megtapasztalja. Olvass bele!

Torú, aki éppencsak kikerült az egyetemről, felveszik egy nagyhírű építészirodához, ahol nem más, mint a hetvenes éveiben járó legendás építész, Murai Sunszuke lesz a mestere. Torú és Szunszuke első közös projektje a Kortárs Nemzeti Könyvtár megépítése, amiben a háború utáni japán irodalom művei kapnak majd helyet. A munka jól indul, de hamar bonyodalmak akadnak, Turú beleszeret főnöke unokahúgába, az apja egyre távolságtartóbb vele, és a tél beálltával egyre több nehézséggel kell szembenéznie a tervezőirodában.

Macuie Maszasi japán író "A vulkán lábánál" című regénye egy mélyreható utazás a tanítvány és mestere közötti kapcsolaton keresztül. A történet nem csupán a hagyományos értékek és a modern világ újdonságainak feszültségét tárja fel, hanem a japán táj lenyűgöző szépségét is, amely egyaránt inspiráló és megpróbáltatásokkal teli. A könyv arra is rávilágít, hogyan reagálunk, amikor a megszokott életünk hirtelen szétesik, és konfrontálódunk a változásokkal. A vulkán, mint a természet erőteljes szimbóluma, folyamatosan emlékeztet minket arra, hogy a stabilitás illúzió, és hogy a változás elkerülhetetlen.

Ford. Vihar Judit

Mivel a villát a professzor tervezte, szerettem volna körülnézni; egy darabig tétováztam, de mivel Mariko hétvégenként itt lakik, nem akartam engedély nélkül mászkálni. Leültem a nappaliban, és a kandallót bámultam velem szemben. Az oldalán lógó piszkavas fanyele feketén csillog. A kandalló körül a fehér fal nem kormos, és nem is sárgult meg, bizonyára tisztán tartották a kéményt. Csak a tűztér fekete, vagyis a kéménycsatlakozó jól működik.

A tűzifával megrakott kandalló bal oldalán a falat Jama­gucsi Genicsiró lenyűgöző festménye ékesíti. A vásznon a hullámok lágyan fodrozódó habja elmosogatja az élénk színekben pompázó, homokos tengerparton hagyott lábnyomokat, mintha csak az emlékek tűnnének el a vízparti szellővel.

Úgy tűnt, egy kisgyerek lábnyomai.

Jamagucsi Genicsiró életét tragikus fordulat formálta, amikor egy súlyos betegség következtében elveszítette egyetlen fiát.

Felkelek a kanapéról, és kinézek a kertre, ahol a levegő is megállni látszik, és a zöld között egy apró, remegő sárga foltot észlelek. Egy nyári madár, a nárcisz légykapó pihen a japánbors ágán. Emlékszem, Tokióban egyszer láttam már ilyet. A csőre és a mellkasa élénksárgába burkolózik, fekete szeme fölött pedig egy ragyogó sárga csík fut, mintha csak szemöldök lenne. Lehajtja a fejét, és úgy tűnik, hogy pontosan rám néz. A nárcisz légykapó csodás dallamokat tud zengeni, de most mintha nem lenne kedve énekelni. Még a lélegzetemet is visszatartom, mozdulatlanul figyelek, de talán érzi a rám szegeződő tekintetemet, mert egyszer csak elröppen, miközben megmutatja a szárnya alsó részén lévő fehér mintázatot.

A konyhából folyamatosan felhangzik a hűtő és a sütő ajtóinak záródása és nyílása, mintha egy titkos dallamot játszanának. Az acéltálban egy sűrű massza keveredik, a kanál ritmikus mozgása egyfajta varázslatot teremt. Amikor a zajok egy pillanatra elcsitulnak, Mariko óvatosan benéz a nappaliba, kíváncsian fürkészve a történéseket.

- Ne haragudj, rögtön kész leszek, addig hallgass egy kis zenét. Ezek az apám lemezei, válassz valamit!

Természetesen, megnézhetem őket?

- Hát persze! - szól Mariko, és visszamegy a konyhába.

Sure! Here’s a unique take on your text: --- In my audio haven, a powerful four-channel amplifier sits proudly alongside a Linn player, while Tannoy speakers stand ready to deliver an immersive sound experience. I can't help but wonder how soul music would resonate through this stereo setup. My vinyl collection, neatly organized on a shelf longer than my outstretched arm, predominantly features classical masterpieces, with a handful of jazz records tucked in for good measure. --- Feel free to let me know if you’d like any adjustments!

Miután előhúztam néhányat, kiválasztottam egyet, amit kopott tokjáról ítélve mintha sokszor meghallgattak volna. Brahms 2. zongoraversenye, egy Clifford Curzon nevű zongoraművész játssza. Óvatosan ráengedem a lemezjátszó karját a B oldalra.

A hangszórókból a tű súrlódása és a magányos őszi napfényhez hasonló zene hallatszik.

Ahogy a kanapén ülök, és a zongoraszót hallgatom, egyre inkább eluralkodik rajtam a kényelmetlenség érzése, mintha Mariko apja is itt lenne, és én csak egy betolakodó lennék a szentélyében, akinek nem volt joga belépni. Mariko bátyja, aki egy tradicionális japán cukrászdát működtető családból származik, építészetté fejlődött, így ő vette át az üzlet irányítását. Nem sokkal később villát tervezett az öccsének, akinek a lánya részmunkaidőben a nagybácsi tervezőirodájában dolgozik. Ha a két testvér között nem lett volna ennyire szoros a kötelék, talán az életük egészen más irányba kanyarodott volna.

Mariko kilépett a konyha melegéből, kezében egy lapos, barna teáskanna, mellette pedig egy tejeskancsó és két hófehér csésze. Mintha csak a pillanat szimfóniájára várt volna, hirtelen hallottam a sütő ajtajának záródását, és az édes, csábító illatok betöltötték a levegőt. Felemeltem a lemezjátszó karját, elhatározva, hogy a harmadik tételtől kezdve újra átéljem a zenét. Mariko frissen sült scone-t, tejszínhabot és egy üveg lekvárt hozott magával, majd leült a kanapé másik végén, mosolyogva a közönségemre.

- Amikor megláttam a scone-t a Kinokunijában, rögtön megkívántam.

Olyan sebesen végeztél vele, mintha csak egy varázspálcával hitted volna elő!

Keverd össze a hozzávalókat, süsd meg a finomságot, majd tálald melegen! Jó étvágyat kívánok!

A frissen sült sütemény illata olyan volt, mint egy napfényes reggel ölelése, tiszta és ragyogó. Én mindig hideg tejszínnel és ízletes eperdzsemmel koronázom meg a tetejét, mert így igazán különleges. A tejszín hűvössége és a dzsem édes, gyümölcsös lágysága tökéletes harmóniában olvad össze a számban, megteremtve egy ízélményt, ami felejthetetlen.

Mariko bőrének képét idéztem fel magamban: olyan feszes és ragyogó, mint egy sima selyemszövet. Az ujja hegyével, finoman felcsippentve a süteményt, szinte el tudtam volna képzelni, ahogy egy vékony, F-es ceruzával rajzolom meg a kontúrjait, annyira tökéletesen sima volt.

Annyira hirtelen és váratlanul érkezett a kijelentése, hogy szinte levegő után kapkodtam.

- A professzor biztosan éppen ezt találta vonzónak benned - jegyezte meg Mariko mosolyogva.

Gyorsan a számhoz emeltem a teáscsészét, és ahogy a forró ital csordogált a számban, úgy éreztem, mintha a scone íze és a múlt emlékek szövevénye egyszerre ölelt volna körül.

Apám ellenezte, hogy építészetet tanuljak: "Nem sokat tudok az építészekről, de azt hiszem, sok félművelt ember van közöttük. Ha egyszer bekerülsz egy tervezőirodába, kénytelen leszel keményen dolgozni alacsony fizetésért, és jó ideig nem lehet családod", zsémbelt. A Murai Tervezőiroda nem fizetett rosszul, nem gyötörtek nehéz munkákkal, de általánosságban igaza volt. Vajon a mérnök apám miért gondolkodott ilyen negatívan az építészekről? De amikor még ezek után sem változtattam az elképzeléseimen, így szólt: "Makacs vagy! Bizony nem lesz könnyű, ha majd kikerülsz a világba, és ott próbálsz meg makacskodni!"

Egy évvel ezelőtt körülbelül, valaki megemlítette, hogy makacs vagyok. Az oktatóm azt ajánlotta, hogy próbáljam ki a fővállalkozói felvételi vizsgát, de nem akartam engedni a nyomásnak. A szemináriumi teremben ülve, kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, és nem voltam hajlandó beadni a derekam.

- Olyan önfejű vagy - jegyezte meg az instruktorom gúnyos mosollyal. Ha egy építkezési vállalkozás ajtaján léptem volna be, talán apám ezt még el is ismerte volna.

Amikor véglegessé vált, hogy a Murai Tervezőirodában kezdheti meg új kalandját, már jó ideje lemondott a dologról, és alig mutatott némi érdeklődést az események iránt.

- Engem is így könyvelnek el - mondta Mariko, miközben mosolya játékosan megcsillant, és átölelte a térdét. A sípcsontja olyan egyenes volt, mint egy precízen megrajzolt vonal.

Miért van szükség arra, hogy megértsük a dolgokat? Miért fontos, hogy kérdéseket tegyünk fel? Az "miért" kérdése sokkal mélyebb válaszokat rejthet, mint gondolnánk. Különféle okokból keresünk válaszokat: a kíváncsiság, a megértés vágya vagy éppen a világ körüli felfedezés szelleme hajt minket. Az élet tele van rejtélyekkel, és a "miért" segít nekünk abban, hogy felfedjük a mögöttes igazságokat. Tehát miért ne tennénk fel ezt a kérdést minden egyes nap?

- Ha valami nem nyeri el a tetszésemet, azt egyértelműen kifejezem.

- Csak ennyi? Ez biztosan frusztráló!

- Igen, pontosan. Azokat a lányokat, akik nem hajlandók alkalmazkodni, és bátran kifejezik a véleményüket, gyakran makacsnak titulálják. Te is szívesen osztod meg a gondolataidat?

- Nem tudom. Talán, időtől és helyzettől függ.

- De az arcom mindent elárul, mit szeretek és mit gyűlölök! - felelte Mariko, miközben keresztbe tette a lábait, és mélyen a szemembe nézett. Zavaromban elfordítottam a tekintetem, és ekkor tűnt fel, hogy lábujjai olyan csillogó körmökkel vannak díszítve, amelyek szinte vonzották a figyelmemet.

Próbáltam kinyögni valami szellemeset, de semmi sem jutott eszembe.

Mariko rápillantott a faliórára, majd mélyen elgondolkodva így szólt:

- Itt az idő, hogy útnak induljunk! Összepakolom a megmaradt dolgokat, csak egy pillanatot kérlek!

Mire sikerült felállnom a kanapéról, máris megjelent a konyhából, kezében egy élénk piros papírdobozzal, amibe éppen a süteményt helyezte el.

- Köszönöm, Mariko - suttogtam, miközben átvettem a szatyrot. Az a kis teáskanna, amelyet a kezembe fogtam, olyan finoman csillogott, mintha éppen most került volna elő egy mesebeli világból. A teászacskó illata már most érezhető volt, és a gondolat, hogy egy csésze gőzölgő tea vár rám, boldogsággal töltött el. Mariko mosolya mögött ott bujkált a barátságos kedvesség, amit mindig is annyira becsültem benne. - Hogy is mondhatnám el, mennyire örülök ennek? - folytattam, miközben a szatyor tartalmát nézegettem, és a hűtőből elővett tejszín és lekvár ízét már a számban éreztem.

- Hálásan köszönöm! Később majd visszajuttatom a táskát.

- Nem kell. Neked adom.

Egy londoni élelmiszerbolt kis logójával nyomott puha vászonszatyor volt, kényelmes fogás esett rajta. Látszik, hogy sokszor kimosták, a bolt telefonszáma egészen lekopott. Lám, ez a vászonszatyor már jóval azelőtt is ­Marikóval volt, hogy megismertem őt!

Kimentünk a konyhába, segítettem elmosogatni. Ahogy ott álltam mellette, éreztem testének lágy melegét. Egyikünk sem szólt egy szót sem. A csend nem volt sem kínos, sem oldott, inkább talányos. Ucsida szavai jutottak az eszembe. Miután Mariko eltörölgette az edényeket, annyit mondott:

- Nos, vissza kell térnünk. - Majd úgy nézett rám, mintha egy kezdő színész lennék, aki hirtelen elfelejtette a szerepét.

Amikor beszálltunk a Renault-ba, egy szót sem váltottunk. A nyitott ablakon egy kis méhecske szállt be, és lelkesen körözött a bevásárlótáskák felett, szinte megérezve az ételek csábító illatát. Halkan zümmögött, mint aki titkos üzenetet hordoz. De amint Mariko beindította a motort, a méhecske zümmögése hirtelen elhalt, mintha a varázslat egy csapásra eltűnt volna.

Bár semmi rejtegetnivalóm nincs, mégis úgy éreztem, nem mondhatom el a kollégáknak, hogy Mariko villájában voltam. Mariko némán vezetett a Kjúkaruizava mellékútjain, nem szólt a zene, a nap átsütött a lombokon. Fogalmam sem volt, milyen mélyre merültem saját tudatlanságom és érzéketlenségem tengerében. Biztosan jóvátehetetlen hibát követtem el. Ahogy törni kezdtem a fejem, egyre jobban összezavarodtam, és önkéntelenül majdnem felnyögtem. Azonnal abbahagytam a gondolkodást. A sűrű erdőt bámultam, nem koncentráltam semmire, csak néztem az előttem elsuhanó mintázatokat.