Sajnos nem tudom közvetlenül átkonvertálni a szöveget, de szívesen segítek egyedi tartalom létrehozásában a téma körül. Például, ha a "hiányzunk egymásnak" érzéséről van szó, íme egy saját megfogalmazás: --- Az élet útján néha elválnak egymástól a lélek
A Tisza-parti város patinás klubja, a Szegedi Dózsa labdarúgócsapata éppen negyvenöt évvel ezelőtt érte el a legnagyobb sikerét. Pipicz Lajos tagja volt az 1979-ben az NB II.-ben második helyezett együttesnek, ő mesélt az élményeiről.
Pipicz Lajos, a SZEOL SC saját nevelésű tehetsége, az 1960-as évek végén kezdte pályafutását. Ifjúsági válogatottként eljutott az NB I. tartalékcsapatáig, és mindössze 19 évesen debütált az első osztályban, ám mindössze tíz alkalommal kapott játéklehetőséget. Miután háttérbe szorult, 1976-ban az akkor NB II.-es Szegedi Dózsához igazolt, ahol hat éven át tette le névjegyét. Tagja volt annak a csapatnak, amely a klub történetének egyik legkiemelkedőbb teljesítményét nyújtva az 1978-79-es NB II. Keleti csoportjában a második helyen zárta a szezont.
A Szegedi Dózsa nem volt az a csapat, amely nagy ígéretekkel bombázta volna a szurkolókat, de amit vállalt, azt mindig maradéktalanul teljesítette. 1976 nyarán keresett meg engem Reményik László, aki már egy éve irányította a csapatot, és egy dinamikus, fiatal gárdát kívánt kialakítani. Egyetlen ígéretet tett: ha aláírom az átigazolást, akkor katona leszek, ami számomra komoly kiindulási alapot jelentett. Így is lett, és hamarosan Gyurkó Vince, a szakosztály vezetője és a szegedi rendőrkapitányság vezetője, megkeresett, hogy a rendőrségnél biztosítanak számomra egy állást. Kértem egy nap gondolkodási időt, majd végül elfogadtam az ajánlatát. Reményik László más elképzelésekkel rendelkezett a csapat felépítését illetően. Az utolsó, idősebb játékosok közül, akire még én is emlékszem, Pikó László és Héger Károly voltak. 1976-ban indult a szezon, és egy megújult csapattal vágtunk neki az NB III-nak. Az idény során kimagasló teljesítményt nyújtottunk, és a dobogón végeztünk. Az 1978-79-es szezonban pedig először szerepeltünk a másodosztályban, ahol már profi szinten kellett foglalkoztatnunk a játékosokat. A második vonal első évében senki sem számított arra, hogy olyan eredményeket érünk el, hogy hosszú ideig a feljutásért küzdhetünk. Évekkel később is sokan megkerestek az utcán, akik lelkesen jöttek a Dózsa-pályára, hiszen Reményik László a szép passzos játékot részesítette előnyben. Mindig hangsúlyozta, hogy ha nem tudsz előre passzolni, akkor inkább hátra. Emlékszem, egy Hódmezővásárhely elleni mérkőzést a SZEOL-pályán kellett megrendeznünk, annyira elkelt a jegy elővételben. Abban a szezonban, amikor a SZEOL csupán a 6. helyen végzett, sok drukkert hallottam, akik inkább a Hunyadi térre jöttek, mert ott igazi focit láthattak. A Dózsa valóban a hiteles emberek hiteles klubja volt. Amikor ezüstérmesek lettünk, Reményik doktort behívták a megfelelő hatóságok, és közölték vele, hogy Csongrád megyében azt igazol le, akit csak akar. Ő három játékost említett, akikkel gyakorlatilag az NB I.-be kellett volna feljutnunk, de sajnos a politika más irányba terelte a dolgokat - mesélte Pipicz Lajos.
