A szociális munka lényege a csapatmunka, ahol az empátia mellett elengedhetetlen az együttműködés is. Az egyes szereplők közötti szoros kapcsolatok és a közös cél érdekében tett közös erőfeszítések alapozzák meg a sikeres munkát.

20 éve vagyok szociális munkás. S bármi történjen, leszek akkor is, amikor távolba bambuló, lábakat lógató, levendulát és teafa olajat szagolgató, jégmadarakat leső semmit tevő leszek - posztolta ki még tavaly novemberben, a szociális munka napján a Facebook oldalára a békéscsabai Toszeczky Renáta. Konkrét apropó nélkül beszélgettünk vele, hiszen a szociális munkás tevékenységének minden nap van apropója - mint ahogy számos más foglalkozásnak is.

2007-ben én is belevágtam a szociális munkás képzésbe, de mindössze egy hét után feladtam. Két másik tanulmányi program is a nyakamba szakadt, és úgy éreztem, hogy mentálisan szétesek. Később Micheller tanárnő, akinek nagy tisztelettel adóztam, megjegyezte, hogy nem tudott volna elképzelni engem szociális munkásként, mert úgy vélte, hogy ez a pálya túl megterhelő lenne számomra. Miért is gondolta így?

Természetesen, íme egy egyedibb megfogalmazás: - Nyilvánvaló, hogy az ember borzalmas dolgokkal szembesülhet, hiszen a legkiszolgáltatottabb és legnagyobb hátrányos helyzetű emberekkel találkozunk a különböző területeken. Persze van lehetőség irodai munkára is, de aki főként terepen dolgozik, az számos kihívással és élethelyzettel szembesül. Éppen ezért rendkívül lényeges a szakmai identitás támogatása szupervízió keretében. Ez azt jelenti, hogy egy tapasztalt szupervízor irányítása mellett közösen fejlesztjük a kollégák szakmai képességeit, ami segít elkerülni a kiégést. Mivel rendkívül fontosnak tartom a szupervíziót, ezért én magam is elvégeztem ezt a képzést az egyetemen, és jelenleg én is tartok szupervíziós foglalkozásokat.

Hogyan válik egy fiatal lányból szociális munkás?

Eredetileg jogi pályára készültem, hiszen már gyermekkoromban is érdekeltek a jogi kérdések. Fiatalon néptáncoltam és kézilabdáztam, ami miatt a Közgazdasági Egyetem mellett döntöttem, hiszen ott találkozhattam Szabó Karcsi bácsival, aki a megyei kézilabda ikonikus alakja volt. Sajnos, idővel sérülés miatt kénytelen voltam felhagyni a sporttal. Közben azonban összefutottam Karácsony Zsolt mentálhigiénés szakemberrel, aki sokat mesélt a szociális munkáról, és ezáltal az érdeklődésem a szociális szektor felé fordult. Emellett a közgazdaságtan világa is rendkívül vonzó számomra, és néha sajnálom, hogy nem folytattam ezen az úton, hiszen a szociális munkás és közgazdász párosítás igazán izgalmas lehetőségeket kínálhatott volna.

- De ha kőgazdag lennél, akkor nem tudnál hiteles szociális munkásként működni.

Egy alkalommal az ELTE-n tartottam egy órát, amikor az egyik diák viccesen megjegyezte, hogy én egy szociális munkás bárónő vagyok, hiszen van egy présházam a Balatonnál. Valóban, a kerttől csupán hat kilométerre található a Balaton, és a présház falai némileg megkopott állapotban állnak, a födém pedig beszakadt. A környéket elborító hat méteres gaz pedig csak tovább nehezítette a helyzetet. Így hát már öt éve dolgozunk rajta, hogy fokozatosan új életet leheljünk ebbe a régi épületbe.

A valóságban az emberek támogatása egy életút fontos szakaszában sokszor a legnagyobb kihívások közé tartozik. Számomra különösen nehéz döntés volt, hogy nem választottam a jogi pályát, hiszen az önbizalmam sosem volt a legmagasabb. Ezt a választást néha bánom is, hiszen jogászként sokkal több lehetőségem lett volna arra, hogy segítsek a hátrányos helyzetű embereknek, és hozzájáruljak a társadalmi igazságossághoz.

- Miközben úgy érkeztél, hogy berúgtad az ajtót.

- Sőt, még a fal is. Tele voltam energiával, hittel, elszántsággal, és a szakmai kihívások keresésével, mindezt fűszerezve a szakmai vágyakkal. A diplomám megszerzése után számos önismereti és fejlesztési programon vettem részt, és egyéb munkákon is túl vagyok. Többek között kriminológiát is tanultam; úgy érzem, ha jogász lennék, akkor biztosan az emberi jogok védelmével foglalkoznék.

A "Védelem alatt" című filmben játszott szerepem, amely egy kiszolgáltatott fiatal nőkkel foglalkozó segítő karaktert alakít, mély nyomot hagyott bennem. Azóta, hogy a filmet bemutatták, sok minden megváltozott, nemcsak a saját életemben, hanem a témában is, amit a film feszegetett. A bemutató óta számos új kezdeményezés indult a védett házakban élő nők támogatására. Egyre több figyelmet kap a problémájuk, és a közvélemény is nyitottabbá vált a bántalmazott nők helyzetére. Az elmúlt két évben több új programot indítottak el, amelyek célja, hogy segítsenek a fiataloknak újraépíteni az életüket és megtalálni a hangjukat. Személy szerint is sokat tanultam a szerepem által, és aktívan részt veszek olyan projektekben, amelyek a fiatal nők támogatását célozzák. Szoros kapcsolatokat alakítottam ki olyan szervezetekkel, amelyek segítenek a sérült lelkek gyógyításában, és igyekszem tudatosítani a társadalomban a bántalmazás ellen való fellépés fontosságát. A film óta eltelt időben tehát nemcsak a karakterem fejlődött, hanem én magam is, és remélem, hogy mindez hozzájárul ahhoz, hogy a társadalom még inkább támogassa azokat, akik a legnagyobb szükségben vannak.

Úgy vélem, hogy ez a film rendkívül jelentős. Rávilágít az emberkereskedelem női áldozatainak harcára, és bemutatja, milyen nehézségekkel kell szembenézniük a prostitúcióra kényszerített nőknek, akik védett szálláshelyeken próbálnak újra talpra állni. Emellett felfedi a szociális munkások munkáját is, akik, bár gyakran észrevétlenek maradnak, valójában csodálatos elhivatottsággal segítik a rászorulókat.

Sajnos gyakran elhanyagoljuk azt a fontos témát, hogy mit is jelent valójában a szociális ellátás, amelyben több százezer ember érintett, és segítő szakemberek dolgoznak. A teljesség igénye nélkül ide tartozik többek között a hajléktalanok támogatása, az idősek gondozása, valamint a kórházakban, iskolákban és óvodákban végzett szociális munka. Továbbá a börtönökben a segítő szociális reintegrációs programok, a gyermekvédelem, a gyermekvédelmi szakellátás, valamint a pszichiátriai és szenvedélybeteg ellátás is fontos részei ennek a komplex rendszernek. Ezek a tevékenységek mind a legnagyobb kiszolgáltatottsággal élő emberek támogatását célozzák, akiknek szükségük van a segítségre és a törődésre.

Lehet, hogy sokan azt hiszik, hogy a munkánk nincs hatással az életükre, mert ők sosem lesznek hajléktalanok. Közben óriási hatással van rá, mert a szociális munka klienseinek a megfelelő támogatása rengeteg haszonnal jár. A szocmunka társadalmi elismertsége nem sokat változott az elmúlt 30 évben. Ráadásul a legalulfizetettebb foglalkozás.

- Téged nem érintett a milliós béremelés, mint az orvosokat?

- Nekik se volt olyan. És de, sőt, a mienk többmilliós volt, igazából hamarosan be fognak hozzánk özönleni az orvosok, mert sokkal jobban keresünk, mint ők.

A célunk az, hogy 20-25 ezer forintos órabérért magánszolgáltatásokat nyújtsunk szociális munkásként a hajléktalanok, a prostitúció áldozatai és a szakellátásban lévő gyermekek számára. Az elképzelés nem tűnik rossznak, de vannak benne furcsaságok és ellentmondások, amelyek kicsit zavaróak és különös helyzeteket teremthetnek.

1998-ban végeztem el a középiskolát, majd hat év elteltével diplomámat az ELTE-n szereztem meg, ahol általános szociális munkás szakon tanultam.

- Igen, a Moszadnál alapos képzésben részesültem, ami segít, hogy mindig bírjam a kihívásokat.

Hogyha nem döntöttél volna úgy, hogy elhagyod a fővárost, talán most egy budapesti szociális munkás bárónőként élnél, különleges tapasztalatokkal és élményekkel a hátad mögött.

Ott is mezítláb sétálnék, és valószínűleg egy kicsit idegenül festenék.

- Nos... ő valóban igazi szociális munkás volt: a végrendeletében azt kérte, hogy a kétezer dolláros örökségét osszák el a hippik között.

- Mennyire volt igazságos az elosztás? Amikor Csabára visszatértem, a menekülttáborban kezdtem dolgozni. Az én feladatom a védett szálláshely volt, ahova azok az emberek érkeztek, akik súlyos bántalmazás áldozatai lettek a saját hazájukban. Mivel egyedül neveltem a lányomat, gyakran vittem őt is az ottani gyerekek közé játszani, amikor még kicsi volt. Talán ennek köszönhető, hogy a szociális érzéke ilyen jól fejlődött.

Ezt követően a szenvedélybetegségek és pszichiátriai ellátás területén szereztem tapasztalatot, majd a Foglalkoztatási és Szociális Hivatalnál tevékenykedtem. Hátrányos helyzetű térségek iskoláiban dolgoztam, és börtönökben is vezettem csoportokat. Ezt követően GYED-re mentem a kisfiammal, és azóta már több mint 12 éve a baptista közösség tagja vagyok.

- Nemrégiben kiírtad a Facebookra, hogy egyedül nézted meg Schwechtje Mihály Sünvadászat című filmjét. (A fentebb említett Védelem alatt című filmet is Schwechtje rendezte.)

- Jó volt úgy nézni, hogy ismerem a rendezőt, a producert, a házaspárt, az operatőrt. Nagyon megérintett a fiatal lány karaktere: ahogy létezik, ahogy működik a világban. Sajnos ez a már-már szélsőségesen szorongó attitűd rám is jellemző.

- Az óriási empátia, amit a munkátokhoz szükséges megmozgatni, valóban lenyűgöző. Mi az, ami mégis képes feltöltani és motiválni benneteket?

Amikor az emberek alá-fölé rendeltségi viszonyban gondolkodnak egymásról, gyakran elfelejtik, hogy a segítségnyújtás nem csupán egyfajta dominancia megnyilvánulása. Ha nekem megvan a tudásom és a lehetőségem arra, hogy támogassam a kliensemet, akkor ezt nem egy felsőbbrendű pozícióból, hanem egyenrangú partnerként, szakmai keretek között kell megvalósítanom. Ezen a téren nem a gondoskodás, hanem az együttműködés a kulcsfontosságú. A gondoskodás gyakran alárendeltségi viszonyt sugall, ahol én a segítő szerepében tetszelegve azt kommunikálom, hogy tudásom és erőm jóval meghaladja a kliensét. Ez a megközelítés viszont nem segíti elő a valódi partneri kapcsolat kialakulását. Szociális munkásként és szakmai identitásom szempontjából nagyon aggasztó, hogy az új irányvonal figyelmen kívül hagyja a kliens saját kompetenciáit, és inkább azok háttérbe szorítását eredményezi, mintsem a fejlődésüket és támogatásukat. Az együttműködés erejében hiszek, ahol a kliens és a segítő közötti párbeszéd és a közös munka révén valósulhat meg a fejlődés.

A "Védelem alatt" című dokumentumfilm békéscsabai premierje után készült fotó - Fotó: Such Tamás

- A filmetekhez visszalépve, szerinted mennyire hatotta meg a szexrabszolga-kereskedőket?

- Ők nem figyelnek rá, inkább azok az emberek érzékenyek rá, akiknek a szívüket megérinti. Egyébként számos közép- és felsőoktatási intézményben is megjelenik. Legutóbb egy budapesti tanodában került sor a bemutatóra, ahol a diákokkal és fiatal tanáraikkal izgalmas beszélgetéseket folytattunk. Frázis, de akik tanulásra adják a fejüket, általában sokkal fogékonyabbak a társadalmi kihívásokra.

A kilencvenes években, amikor egy politikai párt vezetői elkezdték terjeszteni az antiszemita nézeteket, sokan azonnal elhatárolódtak tőlük, és inkább figyelmen kívül hagyták őket. Azonban a helyzet fokozatosan súlyosbodott, és hamarosan már nem lehetett figyelmen kívül hagyni a következményeket.

Sokan tévesen azt gondolják, hogy a szociális problémák őket nem érintik. Azt hiszik, hogy az anyukák és apukák szociális otthonba kerülése csak másokat érint, és hogy a hajléktalanság, a szenvedélybetegek sorsa, a prostitúció vagy a munkacélú kizsákmányolás távoli valóságok, amelyekkel nekik nincs dolguk. Az emberek többsége úgy véli, hogy az ilyen kérdések nem az ő világuk részei, de ez egy komoly tévedés! Ezek a problémák a társadalom minden egyes tagját érintik, közvetlenül vagy közvetve. A társadalmi felelősség mindannyiunkat terhel, még ha ez a felelősség mértéke eltérő is, a tudásunk, tapasztalataink és lehetőségeink függvényében. Ezen kívül itt van a társadalmi szolidaritás fogalma is, amely arra ösztönöz minket, hogy foglalkozzunk ezzel a kérdéssel! Valójában mindannyiunknak van szerepe abban, hogy a közösségünkben élő emberek sorsa ne legyen közömbös számunkra. Az összefogás és a támogatás kulcsfontosságú ahhoz, hogy elősegítsük a változást és a pozitív fejlődést.

Volt már olyan pillanatod, amikor úgy érezted, hogy teljesen kimerültél? Amikor a tested és a lelked is azt súgta: "Most már elég volt!"?

Tavaly egy szívszorító tragédiát éltünk meg a kollégáimmal, amely hatalmas veszteséget jelentett számunkra. A feldolgozás folyamata nem volt egyszerű, de a szociális munka lényegéhez tartozik a csapatmunka, így együtt sikerült átlépnünk a nehézségeken. A szociális munka lényege éppen az, hogy támogassuk egymást, még a legchallengelesebb helyzetekben is. Erről a tapasztalatról november 12-én, a szociális munka napján posztoltam a Facebookon, ahol részletesebben is megosztottam az élményeinket.

"Szociális munkás vagyok... Bár nyár óta inkább kertész vagy fürdőfelügyelő vagy bútorokat festő, de igazán szívesen távolba bambuló, lábakat lógató, levendulát és teafa olajat szagolgató, jégmadarakra leső semmittevő lennék. 20 éve vagyok szociális munkás. S bármi történjen, leszek akkor is, amikor távolba bambuló, lábakat lógató, levendulát és teafa olajat szagolgató, jégmadarakat leső semmit tevő leszek."

Úgy vélem, hogy mindenkinek, akinek erre lehetősége van, felelőssége segíteni azokon, akik nem rendelkeznek olyan eszközökkel, hogy javítani tudjanak a saját életkörülményeiken. Az empátia és a támogatás fontos alapkövei a közösségi összetartásnak, és mindannyiunknak érdemes tenni azért, hogy másoknak könnyebb legyen.