Schopp Ildikó, a Műcsarnok művészetpedagógusa, arra tanít bennünket, hogy a műalkotásokkal való foglalkozás nem csupán tudományos tevékenység, hanem egy igazi örömforrás is. A művekről való elmélyült gondolkodás révén felfedezhetjük a művészet mélységeit

Schopp Ildikó múzeum- és művészetpedagógussal a műalkotásokkal való találkozás öröméről és önismeret-fejlesztő hatásáról is beszélgettünk, felidézve a szakmai elköteleződés felé vezető útjának élményeit, tapasztalatait.

Képzőművész párjával közös otthonukban Ildikó kreatív törekvéseinek lenyomatai tükröződnek a lakás berendezésében. Ha a régi munkaasztala mesélni tudna, akkor egy olyan varázslatos történetet mesélne el, amely az alkímia egyedi és személyes fejezetét idézi meg.

Derűs vagy, elégedettnek látszol, mint aki a helyén van. Ott vagy?

Igen, úgy érzem. Az említett asztalnál a kilencvenes években még én kézműveskedtem, mára a párom dolgozgat rajta. Mikor 2010-ben jelentkeztem a Műcsarnokban meghirdetett múzeumpedagógiai képzésre, úgy éreztem, hogy megérkeztem. Megvan környezet, ahol átadhatom mindazt, amit meg tanultam, amit felfedeztem a képzőművészettel való találkozásaim során.

Te magad is művészi álmokkal vágtál neki az útnak.

Szobrásznak készültem, a Kisképzőbe jártam esti tagozatra a nyolcvanas évek második felében, nappal pedig díszletszobrászként dolgoztam a Színházak Központi Műtermeiben. Közben szobrokat készítettem, újságpapírból. Sokáig azt gondoltam, hogy ez lesz az utam; előbb-utóbb felvesznek a főiskolára, és szobrász leszek, kidolgozhatok egy tökéletes technikát papírmasé szobrokra. A Bercsényi kollégiumban, a nyolcvanas évek végén állítottam ki először, ahová Molnár Béla hívott társkiállítónak.

Ő a híres alternatív zenekar, az Új Nem egyik meghatározó arca volt.

Igen, ő képeket állított ki, én meg egy akkora szobrot készítettem, amit aztán sehogy sem tudtam elszállítani Zugligetből. Abban az időben alig volt pénze volt az embernek, így taxira nem futotta. Végül Garaczi Laci segített ki a Trabantjával...

A kortárs képzőművészet és irodalom találkozása a korszak ikonikus autójában: színtiszta szocreál, amiből te egy váratlan fordulattal kipenderültél. Mi történt?

Kétségkívül hozzájárult ehhez, hogy 1990 szilveszterén a Fiatal Művészek Klubjában rendezett közös kiállításunkra, amelyet Baranyai Levente és Fuchs Tamás festőművészekkel együtt szerveztünk, belépett az az ember, akivel szinte azonnal, mindenféle hezitálás nélkül elindultam Párizsba.

Szerelem első pillantásra vagy a felfedezés izgalma?

Is-is. Kalandvágy és bátorság kellett ahhoz, hogy azonnal felszálljak az Orient Expresszre, miután Lukács Zoltánnal találkoztam a Fiatal Művészek Klubjában, akit alig ismertem. Az jutott eszembe, hogy ez az alkalom most vagy soha. Ő vissza akart utazni, és nem bízott a távkapcsolatokban.

Bízott azonban a kettőtök jövőjében, hiszen hamarosan megérkezik a gyermeketek, és az együttlétetek is tartósnak bizonyult.

Huszonkét évig voltunk együtt. Izgalmas és egyszerre felfoghatatlan volt a korabeli Párizs, kiállításmegnyitókra, árverésekre, éttermekbe sakkozni jártunk és rengeteget beszélgettünk. Valójában menet közben ismerkedtünk meg egymással. Az első évben sokat utaztunk, Párizsból Brüsszelbe, majd Antwerpenbe, mivel ő műkereskedelemmel foglal kozott. Az az időszak számomra a szemlélődésről szólt, de nagyon meghatározta a mindennapjaimat, hogy Zoltán nélkül szinte nem is működtek a dolgok, nem beszéltem franciául, angolul is csak alig.

Rátaláltál újra a szobrászat világára?

Azt hittem, hogy 1992-ben, amikor a Képzőművészeti Főiskolára készültem, már minden készen áll a nagy kalandra – a hasamban növekvő kis élettel együtt. Elhatároztuk, hogy a lányunkat otthon fogom világra hozni, és tele voltam új álmokkal és eltökéltséggel. Azonban a harmadik forduló után, amikor megérkezett a hír, hogy nem nyertem felvételt, szembesülnöm kellett a valósággal: a felvételiztetők nem bíztak abban, hogy egy kisgyerekkel képes vagyok végigvinni a tanulmányokat. Olyan rég volt már ez...