180 évvel ezelőtt távozott az élők sorából Batsányi János, a magyar irodalom kiemelkedő alakja. E jeles évforduló alkalmával emlékezzünk meg munkásságáról és örökségéről, amely a magyar kultúra és költészet fejlődésére jelentős hatással volt.

A veszprémi várban található Batsányi János emléktáblája méltó tiszteletadás a költő és politikai gondolkodó életművének. Az emléktábla nem csupán egy márványlap, hanem egy összekötő kapocs a múlt és a jelen között, amely felhívja a figyelmet a magyar irodalom gazdag örökségére. (Fotó: Wikipédia)

Száznyolcvan évvel ezelőtt, 1845. május 12-én távozott az élők sorából Batsányi János, a magyar felvilágosodás egyik legnagyobb alakja. Költői pályafutását elsősorban politikai témájú versei révén ismerte meg a közönség, amelyekben határozottan kiállt a szabadság, a haladás és a nemzeti szuverenitás mellett. Talán legismertebb alkotása a „A franciaországi változásokra” című vers, amelyet 1789-ben, a francia forradalom eseményeinek hatására írt, és amely jól érzékelteti a korabeli társadalmi és szellemi feszültségeket.

Batsányi János 1763-ban született a Zala vármegyei Tapolcán, egy polgári család gyermekeként. Fiatal korától kezdve kiemelkedett éleslátásával és szellemi tehetségével, amely már a kortársai között is gyorsan észlelhetővé vált. Tanulmányait Keszthelyen, Veszprémben és Sopronban kezdte, majd a fővárosban, a pesti piaristák intézményében folytatta. Huszonkét évesen már egyetemi diplomával büszkélkedhetett, és ekkorra már négy nyelven - magyarul, latinul, németül és franciául - alkotott verseket, gazdagítva ezzel a magyar irodalom világát.

Joggyakornokként Orczy Lőrinc báró pesti rezidenciájába került, ahol a báró fiának nevelőjeként látta el feladatait. Orczy barátságosan fogadta őt, és gyakran hívta meg szalonjába, amely a felvilágosodás eszméit támogató fiatal értelmiségiek középpontjává vált. 1785 végén, miután tanítványa tragikus halála bekövetkezett, Kassára költözött, ahol a kamarai igazgatóságon kezdett dolgozni – kezdetben gyakornoki, majd írnoki pozícióban.

1787-ben Baróti Szabó Dávid, Kazinczy Ferenc és Batsányi János megalapították a Kassai Magyar Társaságot, amely az első magyar irodalmi társaságként vonult be a történelembe. E kezdeményezéshez az ország különböző tájairól számos író és értelmiségi csatlakozott, gazdagítva ezzel a magyar irodalom közösségi életét.

Egy évvel később útjára indították a Magyar Museum című irodalmi folyóiratot (1788-1792), amely az első ilyen jellegű kiadvány volt Magyarországon.

A szerkesztői csapatban hamarosan feszültségek keletkeztek, elsősorban a radikális nézeteket valló Batsányi és a megfontoltabb Kazinczy között. Kazinczy kifogásolta, hogy Batsányi átszerkesztette és harciasabbá formálta az ő által írt beköszöntőt. A második lapszámtól kezdve Batsányi vette át a teljes irányítást a folyóirat felett, míg Kazinczy úgy döntött, kilép a közös munkából, és megalapította saját periodikáját, az Orpheus-t. A két költő kapcsolata már korábban is ellentmondásos volt.

Batsányi szenvedélyesen támogatta a francia forradalom eszméit, és lelkesedéssel fogadta annak kezdeti lépéseit.

1789-ben a Magyar Museum lapjain megjelent "A franciaországi változásokra" című költeménye miatt feljelentés érte. Noha nem hoztak ellene elmarasztaló ítéletet, a hatóságok ezután fokozottan figyelemmel kísérték lépéseit. Radikális nézetei miatt 1793-ban állásából elbocsátották, majd Forgách Miklós gróf, Nyitra vármegye főispánja vette őt magántitkáraként a szárnyai alá.

Később a Martinovics-féle összeesküvésben való részvétellel is meggyanúsították, és 1794. november 11-én letartóztatták. Bár a per során kiderült, hogy közvetlenül nem vett részt a mozgalomban, a szervezkedés be nem jelentése, valamint védőbeszédében is kifejtett "veszélyes elvei" miatt egyéves börtönbüntetést kapott. Előbb a budai, majd a hírhedt kufsteini várbörtönbe került.

Szabadulását követően, 1796. április 23-án Bécsben elnyerte hivatali pozícióját.

Ekkor Ányos Pál műveit jegyzetekkel kísérve tette közzé, miközben az "Ossian" fordításán is fáradozott. Ennek a munkának azonban csupán "Az Iniszthonai háború" látott napvilágot.

1799-ben találkozott Baumberg Gabriellával, a kor neves osztrák költőnőjével. Kapcsolatukat kezdetben Gabriella szüleinek ellenállása, valamint Batsányi anyagi nehézségei nehezítették, de végül 1805-re sikerült hivatalosan is összekötniük az életüket.

Amikor Napóleon császár 1809-ben bevonult Bécsbe, Batsányi benne látta a "szabadság esélyét".

Egykori kufsteini rabtársa, a bassanói herceg kérésére ő fordította magyarra Napóleon május 15-i kiáltványát, amely az osztrákoktól való elszakadásra buzdította a magyarokat.

A francia csapatok kivonulása után még ugyanebben az évben Párizsba költözött, ahol Napóleontól évi 2000 franknyi támogatást kapott.

A császár bukását követően Batsányi önként jelentkezett a Párizsba bevonuló osztrák hatóságoknál, akik 1815-ben a hírhedt spielbergi börtönbe zárták. Egy évvel később feleségével együtt internálták: életük további részét szigorú rendőri felügyelet alatt töltötték a felső-ausztriai Linzben.

A kulturális életbe már nem tudott bekapcsolódni, így az 1810-es évektől kibontakozó ortológus-neológus nyelvvitában is inkább az ortológusok mellé állt - részben információhiány miatt, részben Kazinczyval való személyes ellentétei következtében. 1824-ben kiadta Faludi Ferenc költeményeit.

1843-ban, nyolcvanéves korában a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé választották.

Felesége halála után egyre mélyülő magányban élt, egészen 1845. május 12-én bekövetkezett haláláig. Linz városában hunyt el. Könyvtárát a Nemzeti Múzeumra hagyta. Halálának hírét Magyarországon csak két évvel később tudták meg.

1934-ben, szülővárosában, Tapolcán újratemették a feleségével együtt. Azóta a város rendszeresen megemlékezik róla és a munkásságáról.