Judit blogja
Judit, 2010 jan 20 sze, 07:30

Első találkozások

Nem, nem véletlenül írtam többes számba a találkozást, kettőről írok most fordított időrendben.

Ennek a honlapnak a létrehozójával, Lalival pár évvel ezelőtt Szegeden, az Agykontroll-klubban találkoztam. Ott kezdtem el vetíteni Tolle dvd-it, amelyek Az örökké való megérintése összefoglaló címet viselik.

Nagyon-nagyon örülök, hogy Lajos megteremtette ezt a weblapot.


2000-ben Michael Carayon (francia természetgyógyász, pszi-sebész) képzésén vettem részt. A korábbi, természetgyógyászattal kapcsolatos tanulmányaim a fizikai világhoz kapcsolódtak. Annak ellenére írom ezt, hogy az auraérzékeléstől kezdve a különböző földsugárzások mérését is akkor tanultam meg.

Azzal a céllal jelentkeztem Michael tanfolyamára, hogy a lehető legegyszerűbb (eszköz nélküli) energetikai gyógyítómódszert sajátítsam el.
Döbbenetes volt számomra, hogy se aura... se hatodik érzék... se semmi hasonló dologról nem volt szó, mint általában az energetikával kapcsolatos képzéseken.

Annál többet foglalkoztunk a Tudatmező tágításával, energiáink és tudatos fogékonyságunk fejlesztésével. A koncentrációnk javításával és irányításával. A gondolat és a Tudat megkülönböztetésével. (Nem véletlenül írom nagy betűvel a Tudatmező és a Tudat szavakat. Valóban nagy a különbség a hagyományos értelemben és Michael által alkalmazott tartalom között.)

Michellel havonta egy nap találkoztunk egy éven át. Mindannyian, akik nála tanultunk, hatalmas változáson mentünk keresztül.

Egyetlen dolog hiányzott csak, nem volt jegyzetünk. Ő minden fontos dolgot elmondott szóban. Csak hát az elme... tudod... mindig akar valamilyen fogódzót, kapaszkodót...

Kérj és megadatik. 2001-ben megjelent Eckhard Tolle: A most hatalma című könyve.

Így teljesüljön minden kívánságom. Bár 2001 nyarán véget ért a tanfolyam, Tolle könyvei tovább segítenek az utamon.

Visszatérve a közelmúlthoz: tavaly, 2008-ban olyan klubot hoztam létre Szegeden, ahol nem a dvd-ket vetítem, hanem gyakoroljuk a jelenben, a mostban élést.

Terapeutaként már régen így dolgozom,
hagyom, hogy az energia úgy áramoljon a hozzám fordulóhoz, ahogyan az számára szükséges.

Célom: jelenlétemmel a környezetemben lévőket arra késztessem, hogy ők is felébredjenek és saját életüket éljék.


Re: Judit blogja
Judit, 2010 jan 22 p, 10:28

A programozás segít vagy gátol?

Általában úgy kezdődnek a klubfoglalkozások, hogy megbeszéljük, kinek milyen tapasztalatai voltak, esetleg támadt-e valamilyen nehézség a jelenléttel kapcsolatosan az eltelt két hét alatt. Tegnap elmaradt, ugyanis négy új látogatót köszönthettünk sorainkban.

Ami viszont soha nem marad el, és természetesen most sem: a programozás. A foglalkozás elején a bemutatkozással együtt mindenki kérheti, hogy a nap végén egy-két fontos céljának adjunk mi is energiát. Miközben lejegyeztem a vágyakat, két fontos tisztáznivaló merült fel.
[b]
1. Van amikor nem pozitív kívánság megerősítését kéri az ember, hanem egy nehéz élethelyzet megoldásához kíván segítséget kapni. A kérés végén rendszerint elhangzik: az történjék, ami számomra a legjobb. (Sokszor a félelem miatt - hátrányt fogok szenvedni - akarja kibiztosítani az ember magát!)

Pár hónappal ez előtt hasonló kérés hangzott el. Nem tudtuk pontosan, milyen témában várja társunk a pozitív végkifejletet. Annyit mondott: évek óta megoldatlan peres ügy végére kellene pontot tennie a bíróságnak. Azért programozzunk, hogy ő nyerjen. Segítsünk azért is, mert neki nem telik ügyvédre, így önmagát fogja képviselni. Ahogy közeledett a tárgyalás napja, a találkozókon egyre feszültebbé vált Zoli.

Végül csak megkértem, mondja el bővebben, részletezze már jobban az affért. Talán más megoldás is lehetséges, mint a per. Ha az embernek csak egy módszer körül forog a gondolata évek óta, akkor nem vesz észre más lehetőségeket.

Két család él egy helyrajzi számú telken. Zoliék szerették volna bevezettetni a vizet a lakásba. A szomszéd azonban évek óta megakadályozta, mondván az ő kertjét ne túrják fel a csövek lefektetésével. Emiatt Zoliék arra kényszerültek, hogy kannában hordják be a kinti csapról a mindennapi használathoz szükséges vizet. Mondanom sem kell, évek alatt jó nagy adag negatív érzelem és gondolat gyűlt össze a hátrányt szenvedő család energiamezejében.

A történetet hallva, Zolit arra kértem, küldjön békét napi rendszerességgel a szomszédjának, és modja a "történjék az, ami a számomra a legjobb" helyett, "történjék az, ami minden érintett számára a legjobb". Megfogadta a tanácsot.

Zoli a tárgyalás előtti napon még megpróbálta jobb belátásra bírni a szomszédot. Az gondolta, valami csoda történt. A szomszéd készségesen beleegyezett a vezeték lefektetésébe, amit ő egy köszönömmel elfogadott. A másik felet pedig társunk egyszerű reakciója lepte meg.

Amint Zoli feladta a belső ellenállását (ami persze nem megy könnyen), megérkezett a legmegfelelőbb megoldás. Természetesen vannak olyan helyzetek is, amikor úgy tűnik, hogy veszteséget szenvedett az ember, azonban saját tapasztalatom alapján állíthatom, hosszú távon nagyobb nyereséget hozhat a pillanatnyi hátrány.


2. Az egyik agykontrollt gyakorló fölvetette: a jelenben élés, vagyis a múlt és a jövő kiiktatása hogyan egyeztethető össze a programozással?

A programozás és a jelenben levés nem zárja ki egymást. Egy paradoxonról van szó amikor az idő kiiktatásáról, a Mostba belépésről beszél Tolle. Ugyanis idő kell ahhoz, hogy megszüntesse az ember az ego uralmát cselekedetei és érzelmei felett. Erre Tolle azt a kifejezést használja, hogy visszacsúszik az ember a tudattalanságba.

Kvantumugrás nak nevezik azt, ami Eckhart Tolléval történt.
Egy példa talán segít jobban megérteni. Képzeld el, hogy az általános iskola első osztályába jár egy gyerek. A tanár bármilyent technikát is alkalmaz, a nebuló az év vége felé alig tud számolni, írni és olvasni. Egy szép májusi reggel azonban arra ébred, hogy tisztában van a relativitás elmélettel, nemcsak magyarul, hanem angol nyelven is kiválóan ír és olvas.

Jó lenne így ébredni?

Van egy rossz hírem, nekünk, többieknek - fájdalomtest nagyságától függően - hosszabb időre van szükségünk ahhoz, hogy ezt az állapotot elérjük. Azért van egy jó hírem is, a megfelelő programozás segíthet a lerövidítésben. Érdemes reggelente rendszeresen meditálni, elképzelni: otthon, a munkahelyen, az utcán jelen vagy az éppen gyakorlott rutintevékenységben.

Írtam egy meditációt - Bőség címet adtam neki - a belső bőség felébresztése céljából, hisz belső világunk teremti meg külső világunkat. Ha bennem ínség van, a környezetem is azt tükrözi vissza. Tapasztalataim alapján megérte elkészítenem.
Az egyik barátnőmben ennek a meditációnak a hatására fogalmazódott meg: azért sikertelen a vállalkozása, azért nincs pénze, mert úgy érzi (persze tudattalanul), hogy nem "illik jobb anyagi helyzetben lenni" a közvetlen környezetében élőknél!

Mit mondjak, ezt az önkorlátozó hiedelmet sem lehet az egyik pillanatról a másikra elhagyni. Bár lehetne! A mentális szemétnek, nem kívánt negatív érzelmeknek és gondolatoknak hagyományos értelemben rengeteg megsemmisítőt kellene létesíteni. A legprofibb, ami már létezik: MOST.

Re: Judit blogja
Judit, 2010 jan 22 p, 10:31

Reaktivitás vagy szabadság

A legutóbbi klubfoglalkozáson gyakoroltuk a tudatos járást, a szemlélődést, a tudatos légzést, valamint megszélgettünk a fájdalomtest különböző tulajdonságairól: a formájáról, a színéről, és persze hatásmechanizmusáról is.

A fájdalomtestek működését sikerült egy nagyon szemléletes példával elmagyarázni.

Az egyik barátom mesélte, hogy a munkahelyén két nagyon nehéz természetű emberrel kell egy projektben együttműködnie. Részint félt a kihívástól, részint meg örült, mert így élesben gyakorolhatta a jelenlét, a mostban levés áldásos hatását.

Az egyik kollégája, Laci általában rossz kedvűen, morogva érkezik, ha véletlenül nem ez történik, fél órán belül sikerül dulifulivá válni. Semmi sem jó neki, mindenkit és mindent kritizál. Úgy tűnik, mintha szivességet tenne másoknak amikor a saját munkáját végzik.

Az év vége közeledtével mindenkinek ki kell vennie a szabadságát, így hát a barátom is bejelentette, jövő héten szabadságra megy. Ez az információ bekapcsolta Laci fájdalomtestét: mindent neki kell megcsinálni, bezzeg ő nem tud pihenni...

Barátom, aki régebben (tudattalanul az áldozat szerepét játszotta) ilyen helyzetekben ideges lett, nem szólt vissza, csak lelkiismeret furdalása lett. Vagy visszakozott és ugrott a szabadsága, vagy nem dolgozott, de pihenni sem tudott rendesen, mert mardosta az önvád.

Most pedig lelkendezve mesélte: hagyta, hogy akadálytalanul keresztüláramoljon rajta a másik mondandója, és nyugodtan tölti el az elkövetkező hetet. Mást is megtapasztalt: a Laci is hamarabb abbahagyta a morgolódást, mint régen. Azzal, hogy a barátom nem lépett reakcióba, így nem tudott a másik fájdalomteste sem táplálkozni, úgy is mondhatnánk, sikerült kiéheztetni azt.

Régebben szabadidejének egy részét mozizással töltötte. Különböző megoldásokat kreált utólag egy-egy történethez. Természetesen hiába, mert utólag már nem tudja meg nem történté tenni az adott eseményt. Most már tudatosan megengedi, hogy adott esetben megkevesbedjen az egója.

Boldog, mert a jelenlét hatalmas szabadágot hozott az életébe.


Re: Judit blogja
Judit, 2010 jan 30 szo, 09:51

Érdemes gyakorolni!

Gyermekkorban fel sem merül bennünk, hogy abbahagyjuk az erőfeszítést, vagy is addig-addig ismétlünk egy-egy tevékenységet (például a járás gyakorlása – hol neki iramodunk, hol elbotlunk, azonban mindig felállunk és újra próbálkozunk), amíg el nem érjük célunkat. Mindeközben figyelmen kívül hagyjuk az időráfordítást. Persze az utóbbit könnyedén tesszük, mert még nem alakult ki bennünk a teljesítménykényszer.

Sok felnőtt kudarcként éli meg, ha valami nem sikerül azonnal, vagy kevés gyakorlás után türelmét veszti. Viszonylagos a „kevés gyakorlás”, talán helyesebb a nem elég. Kifejtem bővebben, miért a nem elég gyakorlás a helyesebb!

Két hónapja felhívott telefonon az egyik ismerősöm, Kati. Örömmel újságolta, megismerkedett egy fiúval, aki felkeltette az érdeklődését, és úgy tűnik számára, kölcsönös a szimpátia. Két héttel később csörög a telefonom, a vonal mások végéről Kati kétségbe esett hangját hallottam, teljesen kiborult. Hiába találkozgattak a fiúval, még sem sikerült szorosabbra fűzni a kapcsolatukat. A lány szavaiból azt a következtetést vontam le, hol magában keresi a hibát, hol pedig mérhetetlen csalódottság, frusztráltság keríti hatalmába. Nagyon dühös volt, mert 5-6 éven keresztül dolgozott azon, hogy megszüntesse a másik nemmel kapcsolatos előítéletességét. Úgy gondolta, most itt az ideje, hogy az erőfeszítéseiért viszonzásképp megkapja ezt a férfit. Velem szembeni neheztelést is éreztem a hangjában, amikor arról beszélt, hiába mondogatta az általam tanácsolt mondatot: „Történjék az, ami a legjobb!”. Nem azt történt!

Gyanítom, Kati esete nem egyedi!

Az ember társas lény, szeret tartozni „valakihez”, keresi a párját. A vágy erőssége az életkortól, habitustól függően változik. A vágyakozással szemben ott van a másik nagy erő, a belső ellenállás, valamint az önkorlátozó hiedelmek nagyon széles a palettája: kezdve a fogantatás minőségétől, figyelembe véve az anya viszonyát a magzathoz (például várta-e a babát?), majd a megszületés utáni élet érzelmi színvonalát (hogyan bánnak vele: szeretik-e vagy elutasítják?).

Kati példájánál maradva, éreztem, nem a jelenlegi kudarc borította ki ennyire, hanem azoknak a csalódásoknak az ereje tört felszínre, amelyek az élete folyamán érték, és ugyanazon a frekvencián rezegnek, mint a mostani. Vagyis többek közt a gyermekkorában megélt elutasítottság érzése aktivizálódott benne. Ilyenkor mondják nekem a barátaim: könnyű neked, hisz a munkádhoz kapcsolódik az ilyen típusú blokkok oldása! Mit csináljuk mi, akik nem tudnak maguktól ilyen mélyre „visszamenni”? Ekkor szoktam tanácsolni: gyakorold a jelenlétet. Bármelyik technikát alkalmazza az ember napi rendszerességgel, az által oldódnak, csökkennek az évtizedek alatt az energiarendszerben (aurában) és a fizikai testben lerakódott negatív gondolatok és érzelmek összessége. (Meditáció során néha látom, ahogyan egy-egy gondolatminta elhagyja az aurámat.)

A technikák közül kettő a kedvencem. Az egyik a belső test tudatosítása. Többek közt azért, mert ezt bárhol, bármikor gyakorolhatom. Például a munkahelyen a számítógépasztal mellett ülve azonnal kiegyenesítem a hátizmaimat, amit figyelek a belső testemre. A derékfájás egy része azért jön létre, mert a stressz hatására bekeményednek az izmok, a gerincoszlop nem tud könnyedén mozogni, minek következtében kialakulhat a porckorongsérv. A belső test tudatosításával azonnal oldom a napi stressz egy részét.

A másik kedvencen az OM kántálása. Az utóbbi meditációt fél-egy órán keresztül egyedül gyakorlom úgy, hogy félhangosan vagy magamban mondom az OM mantrát, és tudatosítom a két OM közötti szünetet, a csöndet. Ilyenkor látom, ahogy negatív gondolatentitások hagyják el az energiamezőmet (az aurámat). Érdemes tudni: a rendszeres gyakorlásnak van mellékhatása is. Vagyis nemcsak a pozitív tulajdonságok megerősödnek meg, hanem a negatívok is. Amikor a szántóföldet megtrágyázzák, akkor sem csak a kultúrnövényeket éri az áldásos táp, hanem a gazt is, és az is növekedésnek indul. Vagyis figyelni kell a gyomlálásra. Az egyik legjobb módszer a jelenlét. Az is előfordul, hogy külső segítségre van szüksége az egyénnek, mert elakadt, nem tud továbblépni.

Vannak olyan negatív gondolatentitások, amelyektől rövid idő alatt meg lehet szabadulni, és vannak olyanok is, amelyek képletesen szólva olyanok, mint az ezerkarú polip: bár a felszínen elkülönült a negatív érzelmeknek, gondolatoknak azonos az eredője. Idő, kitartás, türelem és belső fegyelem szükségeltetik a polip semlegesítéséhez.


Re: Judit blogja
Judit, 2010 febr 12 p, 12:10

Olykor a kevesebb több

Mostanában többször találkozom olyan emberekkel, akik sokat tesznek a közvetlen és a tágabb környezetükért. Örömmel adnak másoknak figyelmet, időt, energiát, ha kell, pénzt is. Bármilyen formában nyilvánul meg a segítségnyújtásuk, sosem várnak ellentételezést.

Az egyik azért nem, mert emlékszik arra, milyen nehéz volt annak idején, amikor neki egyedül kellett bizonyos helyzetekben helytállnia, pedig örömmel fogadta volna egy bölcs, tapasztalt ember tanácsát.
A másik úgy érzi, ő boldog, ha adhat. Nem, vagy csak nehezen fogad el segítséget, ajándékot, legyen az bármilyen csekély. Észre sem veszi, hogy ezzel a viselkedéssel megbántja az adományozót! Az utóbbi úgy gondolja, az általa örömmel adott tárgy nem nyerte el a másik tetszését!

Mindkét adakozó temperamentumos, gyors, mozgékony, lendületes, a család motorja. Igen ám, csakhogy minden motor elfárad, elhasználódik egyszer.

Furcsa látni a velem szemben ülő embert, aki segítségért fordul hozzám, mert nem érti, miért betegszik meg. Nyugtalanítja, hogy a testében különböző helyeken bukkan fel megmagyarázhatatlan elváltozás, amely hol érzetként, hol pedig kedvezőtlen laboreredmény formájában realizálódik. Beszélgetés közben észrevétlenül siklik át mások bajának taglalására, egy órán belül legalább ötször kalandozik el jövetele céljától. Természetesen mesél önmagáról is, azonban a másokon való segítést szinte mindig fontosabbnak tartja, mint a saját egészségét, kényelmét, nyugalmát.

Az ilyen típusú emberrel nagyon nehéz megértetni, sokszor a kevesebb több. Vagyis nem kell mindig adni, adni, adni… Érdemes a magunk és a másik ember érdemében is megtanulni az adás-kapás egészséges arányát.

A kisgyerek akkor tanulja meg az adás örömét, ha például az anya, vagy az apa elfogadja a feléje nyújtott falat csokit. Olvastam valahol, hogy egy általános iskola rendezvényén az alsós diákok fogadták a kapuban a szülőket, minden felnőttnek adtak egy csekély ajándékot. Valójában védett környezetben gyakorolták a kommunikációt a nebulók. Egy 8 éves kislánynak azonban hosszú időre elvette a kedvét a kezdeményezéstől az az apa, aki a feléje nyújtott ajándékozó kezet az „Engem ne akarjon senki megvesztegetni!” felkiáltással lökte félre.

A legtöbb szülő szívesen megóvná a gyermekét a különböző fájdalmas tapasztalásoktól. Attól jól lakott már valaki, hogy a barátja elmesélte neki, milyen finomat ebédelt előző nap? Ugye, nem! Természetesen kell segíteni, azonban tudni kell mérlegelni, tudni kell különbséget tenni: mikor valódi a segítségnyújtás, és mikor teher a segítő, vagy a segítséget kapó számára. Gyerekek esetében három lehetőséget érdemes megkülönböztetni. Vannak olyan helyzetek, amelyek megtapasztalása nélkül nem tud fejlődni. Például a közösségben alkalmazkodnia kell a többiekhez. Bizonyos helyzetekben fájdalmas tapasztalásokat szerezhet, amelyek a növekedését szolgálják. Például az anya látja, és mondja is, hogy karmolás és sírás lehet a vége a macskafarok húzogatásának. A saját fájdalmas tapasztalás maradandó tanulság. Természetesen vannak olyan szituációk, ahol még véletlenül sem engedhető meg a próbálkozás. Hisz a gyerekek sokszor nem tudják felmérni, mekkora veszélybe sodorhatják magukat.

Visszatérve az ismerősömre, bizony döbbenetes volt számomra, mennyire összezavarodott, amikor tapintatosan próbáltam megértetni vele, bármennyire is jó szándék vezeti, a másik embert megfosztja az önálló döntés lehetőségétől és attól, hogy vállalja a felelősséget tetteiért, valójában az életéért.


Re: Judit blogja
Judit, 2010 febr 18 cs, 12:55

A tudatosság gyógyító hatalma

Magának a címnek is története van! Tavaly nyáron a szegedi Harmónia klub vezetője megkért, tartsak előadást az embert körül vevő és a testen belüli energiamezőről. Más alkalommal is beszéltem már az auráról és a meridián rendszerről, azonban mindig gondot okozott a címadás. Hisz szólok az ősi tanokat, azonban én egyik módszert sem követem. Amit pedig energetikai kezelésnek nevezek, azt nagyon egyszerűen tudom elmagyarázni! A test fölé teszem a kezem, a szememet csukva tartom, s hagyom, hogy az energia akadálytalanul áradjon a másikhoz úgy, ahogyan az neki szükséges.

Nem mondanék igazat, ha azt állítanám: amikor elsajátítottam ezt a módszert, feltétel nélküli hittel bíztam az eredményességében. Szerencsére az egyik barátom nagyon jól látja az energiaáramlás, így hát segítségemre sietett. Ő közvetített: mit érez, mit lát, amikor a kezem a teste fölött mozog és hagyom, hogy a gyógyító tudatos energia rajtam keresztül ellenállás nélkül áramoljon hozzá.

Elmém (az egó) újabb ismeretre vágyott. Pontosabban a vágy és a félelem között ingázott. Akartam, hogy nagyobb rálátásom legyen a valóságra, miközben nyugtalanság kerített a hatalmába: honnan tudhatom, hogy nem valamilyen elme szülte képzelgésről van szó. A meditációs gyakorlatok meghozták az eredményt: egyre inkább tudom uralni gondolataimat, csökken a belső zaj, minek hatására bátrabban bízhatom magam megérzéseimre.

Nemcsak Tolle által ajánlott gyakorlatokat használok, hanem az ikerszív-meditációt és lélekmeditációt is. Mindkét ősi technikát Choa Kok Sui mester tette közkinccsét. Tőle olvastam a lélek megtestesülésének folyamatáról, a három ezüst fonálról, a három állandó magról, és ezek funkciójáról.

Az ember energetikai anatómiája igen érdekes. A három mag közül a tudat magjának segítségével terjeszti ki magát a felsőbb lélek a mentális világba, és így létrehozza az alsó mentális testet. A tudat magja (a mentális állandó mag) a legfontosabb a három mag közül. A fizikai testben a szív és a tobozmirigy a lakhelye, az összes korábbi élet lenyomata megtalálható benne. Fő területe funkcionálisan az információ vétele, átadása, feldolgozása. Ebben az esetben magasabb szintű kommunikációról van szó, vagyis nem az analitikus, elme által létrehozott tényekről, hanem a magasabb szintű kreativitásról (bármely magasabb rendű segítőről – angyal, felsőbb lélek… stb.). A mentális állandó mag világos indigókék színű, olyan mint egy nagyon apró gabonaszem. Aki rendszeresen használja a lélekmeditációt, már megtapasztalhatta a kék gyöngy (az indiai jógik nevezik így a tudat magját), vagy a kék ember jelenlétét, amely arra utal, hogy a felsőbb lélek fel akarja venni a kapcsolatot a megtestesült lélekkel.

Az érzelmi állandó mag a solar plexus csakra és a máj területén található. Színe rózsaszín vöröses és mély vörösig többféle színű lehet. Az érzelmi test működését segíti, asztráltestnek is nevezik, mert fényből áll. Amikor az ember alszik, a megtestesült lélek egy része elhagyja a fizikai testet és az asztráltestbe áramlik. Amikor a fizikai test meghal a megtestesült lélek átszáll az asztráltestbe, amelyet szanszkritül Kamakoshának neveznek, Kama jelentése: érzelmek, vágy, míg a kosha a testre utal. Kamakosha – az érzelmek teste.

A fizikai állandó mag a szívcsakrában és fizikai testben foglal helyet. Ragyogó és erős vörös színű. A fizikai és az energiatest tervét, mintáját tartalmazza. Az élet magja, a fizikai állandó mag ad életet a fizikai testnek. Egy magas szinten álló tisztánlátó csupán a fizikai állandó magból ki tudja olvasni az ember sorsát. Háromdimenziós képek formájában látja az élettörténetet, amely eltérhet a tervtől, hisz mindenki szabadon dönthet, követi-e sorsát vagy nem.

A három állandó mag közül az utóbbi, a fizikai a fogantatás pillanatában ereszkedik le az élet ezüstfonalán a testbe, ezt követi 3-4 hét eltéréssel az érzelmi állandó mag, az érzelem ezüst fonalának segítségével, amely rózsaszínes vöröses ezüst színű, majd 2 hét eltéréssel jelenik meg a mentális állandó mag a tudat ezüst fonalán (energiafonál) keresztül. Ennek színe szürkés indigókék. Maga a megtestesült lélek általában a magzati kor 7. hónapjában foglalja el a helyét, lép be az emberi testbe. A megtestesült lélek a 12. csakrában (egy lábbal a fej fölött található) helyezkedik el, olyan mint egy arany csillag, néha lélekcsillagnak is nevezik. Amikor valaki szellemileg érettebbé válik, az arany csillag, gyönggyé, bömbbé, bimbóvá vagy arany lánggá változik. A keresztény hitvilágban ezt nevezik pünkösdi lángnak.

Az ember fizikai testtel rendelkező lélek. Hisz a lélek nemcsak belép a testbe, hanem körül is veszi azt. Olyan, mint amikor a szivacsot vízbe teszik, a víz kívül-belül átjárja az anyagot. Ezt mondják azt, hogy az ember fizikai és más finom testekkel rendelkező lélek.

Az alsóbb tisztánlátás szemszögéből nézve a lélek folyékony természetű szellemi energia. A magasabb szellemi tisztánlátás nézőpontjából viszont a lélek sugárzó, és a „tér” bizonyos sugarán belül mindenhol jelen van.




Re: Judit blogja
hajni19840203, 2010 febr 18 cs, 09:48

Köszönöm, hogy megosztottad ezt velünk! Egy kérdésem lenne, amikor ezt írtad "mindenki szabadon dönthet, követi-e sorsát vagy nem" ez esetben ki az aki dönt? Az elme, vagy a lélek?

Re: Judit blogja
Judit, 2010 febr 20 szo, 09:25

Hajni

Nem tudok egyértelmű választ adni a kérdésedre.

A belső erő hiánya miatt az érzelmek irányította elme nagy mértékben képes megváltoztatni az élettervet. Azért hangsúlyozom az érzelmeket, mert többször találkoztam már olyan esettel, amikor az előző életbeli események segítségével igyekszik elkerülni a lélek azokat a dolgokat, amelyekkel meg kell birkóznia itt és most.

Ha az aura rétegeinek szerkezeti hibái előző életekből adódnak, akkor a jelenlegi életben az elme „csak” végrehajtóként működik.

Ahogy emberként, úgy lélekként sem vagyunk egyformák. A fizikai világban egyik lélek nagyobb tapasztalattal rendelkezik, a másik kevesebbel. Más megtervezni valamit, és megint más azt végrehajtani. Vagyis előfordulhat, hogy menetközben módosítani kell az elképzelésen. Mivel a fizikai világ is hatással bír az élettervre, bekövetkezhet a módosulás. Például kiderülhet a testet öltött lélek számára, hogy az előzetes elképzelés túlságosan feszített tempót diktált.

Számos esetben megtörtént már, hogy a lélek vonakodva fogadta el az élettervét, mert tudta, mennyi fájdalommal fog járni a következő megtestesülése. Ha nagyon erősen működik a meg nem nyilválulatlanból hozott ellenállás, megváltozhat az életterv.


Re: Judit blogja
Judit, 2010 febr 26 p, 01:06

Fellazul a fájdalomtest

Nagyon szeretem a meditációs technikákat, két nagy kedvencem van: az ikerszív meditáció és a lélekmeditáció. Gyakorlásukkor csend, nyugalom és megfelelő időmennyiség szükségeltetik, az utóbbiból legalább napi egy óra. Régebben nehéz volt összeegyeztetni a feladataimat és a gyakorlást, ugyanis hol az egyik, hol a másik került háttérbe.

Furcsa, hogy csak mostanában jutott eszembe, hogy tíz évvel ezelőtt már gyakoroltam a belső test tudatosítást. Még nem jelent meg magyarul Tolle első könyve, amikor Michael Carayon által megtapasztaltam ezt, a meg nem nyilvánulatlanba vezető kaput. Akkor az elmém, az egóm így reagált. Ó hát ez olyan, mint az agykontroll alapgyakorlata! Nem kell ez nekem, hisz napi rendszerességgel relaxálok. A napi programozás megmaradt, a fél órás ellazulás azonban idő hiányában megszűnt.

A klubot vezetve, napi rendszerességgel egyre többet foglalkozom Tolle tanításaival, és újra fölfedeztem magamnak a belső test tudatosítási gyakorlatot. Valójában azért szeretem, mert minden helyzetben használni tudom. Akkor is, ha a villamoson utazom, ha beszélgetek valakivel, ha csak várakozom – különböző szolgáltatók vagy pénztárnál sorban állva kifejezetten hasznos gyakorlat. Többször megtapasztaltam már, hogy az ügyfélszolgálati pult másik oldalán lévő ügyintéző tájékoztatásával ellentétben, nem kell egy vagy másfél órát várnom, hogy sorba kerüljek, elég 20 perc, ügyintézéssel együtt maximum 30.

Nem tudom kézzel foghatóan bizonyítani az összefüggést a jelenlét és a gyors, eredményes ügyintézés között, csak közvetett formában. Például amikor a lakást vásároltam, hitelt kellett fölvennem. Ügyvédre volt szükségem több alkalommal is. A jogban és a banki hitelek ügyintézésben járatos szakember hihetetlennek tartotta, hogy nekem minden elsőre, gördülékenyen rendeződött.

A klubba járók közül kevesen használják belsőtest-tudatosítást. A találkozókon többször ismételtük a tudatos járást, a légzést, azonban a belső testtel nemigen foglalkoztunk. Tegnap tíz percnyit gyakoroltuk. Ma reggel találkoztam az egyik ismerősömmel a klubból. Energetikai kezelést adtam neki. Jól ismerem az illetőt, és épp ezért nagyon elcsodálkoztam, amikor az aurájában az édesapjával kapcsolatos negatív érzelmek sűrű halmazát fedeztem fel. A szülei már meghaltak, ő úgy érezi, a papája közel állt hozzá. Tudatos szinten inkább édesanyjával voltak összeütközései, súrlódásai. Ennek ellenére a kezem masszív, szürkés sötétkék energiaáramlást érzékelt, amely a papája emlékéhez kapcsolódott. Tisztáztuk, hogy ismerősömnek a napokban nem volt különösebb konfliktusa senkivel, tehát semmilyen esemény, gondolat, személy nem aktiválhatta be a szülőjéhez kapcsolódó fájdalomtestét.

Vajon mi történt?

A belső test tudatosítása nem aktiválta, hanem fellazította a fájdalomtestet, azt az energiahalmot, amelyről az ismerősöm nem is tudott. Neki a reggeli ébredéskor „csak” az jutott az eszébe: az előző esti gyakorlat hatására a bélrendszerében beindultak a gyógyulás folyamatai. Vagyis a nagyon mélyre temetett negatív gondolatok és érzelmek halmaza nem okozott kellemetlen érzést a testben, annyira nem, hogy tudatában sem volt a papájához kötődő negatív érzelmeknek.

Én úgy fogalmaztam meg ezt a történést, fellazult egy fájdalomtest. Azért nem aktivációról beszélek ebben az esetben, mert a testtudatosítás hatására megtalált fájdalomtest semmilyen formában sem okozott szenvedést. Ráadásul könnyen lehetett semlegesíteni.

A következő találkozón beszámolok erről a tapasztalásról és tudom, minden alkalommal használjuk ezt a gyakorlatot, hisz másoknak tud segíteni. Nyilván adott esetben nem helyettesíti a külső segítséget, azonban sokkal több traumától tud megszabadulni általa az ember, mint amennyinek a tudatában van.


Re: Judit blogja
Berill, 2010 febr 26 p, 12:57

Kedves Judit!
Köszönöm , hogy a hasznos tapasztalataidat megosztod egy szélesebb körrel. Számomra azért is tanulságosak ilyen és hasonló élmények átolvasása, mert lehetőséget ad arra, hogy egyes E. Tolle olvasok miként alkalmazzák és értelmezik Tolle egyes tanításait, sőt hogyan fejlesztik tovább azokat …. Pl. Te a fájdalomtest fellazulásáról beszélsz – ami teljesen megállja a helyét –, én ugyan erről csak annyit jegyeznék meg, hogy a belsőtest tudatosításával az illető tudatosabb lett.


Re: Judit blogja
Judit, 2010 febr 28 v, 05:47

Berill, teljesen igazad van. Igen, tudatosabb lett. Amiért leírtam a történetet, az a megtapasztalás öröme, minden alkalommal ámulatba ejt, hogy az elme kreativitása, logikája mennyire eltörpül a tiszta tudatosság (a most, a jelenlét, Isten) intelligenciája mellett.


Két oka van az örömömnek. 1. Az energetikai kezelések folyamán rendszeresen tapasztalom, nem kell semmilyen eszközt használnom, "csak" hagyni, hogy a tiszta tudatosság akadálytalanul áramoljon rajtam keresztül. Pontosan annyi és olyan mennyiségű, minőségi energia árad a másik testében, amennyire szüksége van. Olyan tünetek is megszünnek, amelyekről nem beszéltünk. Mindeközben én is változom, mert a rajtam keresztül áramló intelligencia a testemre és a lelkemre is hat

2. Amikor megkérdezik, hogyan kezelek, és elmondom azt, amit az előbb leírtam, érzem a másik értetlenségét, hitetlenségét, vagy azt gondolja, valójában nem akarom elmondani, miképp dolgozom. Az legutóbbi találkozón is szóba került, nekem azért könnyű, mert energetikával foglalkozom. A pár nappal ez előtti tapasztalás is bizonyítja, amit akkor is mondtam: nem az én "különleges képességem" miatt működik a dolog. Fordítva, ha valaki rendszeresen használ valamilyen tudatosítási gyakorlatot - legyen az Tollétól való, meditáció, ima -, amely az elme elcsendesedését, a belső csend megteremtését szolgálja, megkapja a kötődésektől mentes belső szabadságot, vagyis eléri a megvilágosodást.

A fájdalomtest fellazulásáról való tapasztalatom közreadásával a célom a következő. Tudom, hogy időnként (régebben én is) türelmetlen az ember. Azt mondja: Gyakorlok, gyakorlok, de semmi lászata… vagy Mennyi idő kell, hogy megszabaduljak a negatív gondolatoktól és érzelmektől? Ezekre a kérdésekre könnyű azt válaszolni, légy jelen! Azonban az emberek tudattalanságának minősége nagyon-nagyon eltérő. Nem mindig válik be a mondás, miszerint: Ne halat adj az éhezőnek, hanem tanítsd meg horgászni. Előfordulhat, hogy éhen hal a halász, mielőtt kifogja a tengerből az első halat. Tehát adj neki enni, és tanítsd meg horgászni. Ezt saját tapasztalat alapján mondom. Néha kell az embernek a megerősítés: jól csinálja, amit csinál, még akkor is, ha nem veszi észre a változást. Előfordult már, hogy nekem kellett felhívni a figyelmét a másiknak, hogy a tőle hallottakból arra következtetek, fájdalomtesttől szabadult meg. Vagy olyan erővel indul el a tisztulási folyamat, hogy külső segítséget kell igénybe venni, mert a fizikai test megbetegszik.

Én úgy élem meg, hogy nem "továbbfejlesztem" Tolle tanítását, hanem gyakorlatban alkalmazom. A most hatalma annak idején nekem az elméletet jelentette. Michael Carayonnál pedig gyakoroltunk. A Megszólal a csönd című könyv első fejezete úgy hat rám, mint Anthony de Mello egy-egy története. Az Új föld pedig a pszichológia és az energetika összefüggéseit érteti meg velem.

Eckhart Tolléval készült interjúkat olvasva, látom, nemcsak az egészre van rálátása, hanem a részletek is egyre inkább kibontakoznak, ahogyan ő is kezd egyensúlyba kerülni. Az utóbbi azt jelenti: a 2002-ben, Indiában tartott előadás-sorozatát nézve látszik, jóval közelebb áll a meg nem nyilvánult világhoz, mint a fizikaihoz. A teste nagyon áttetsző. A Findhornban készült felvételen azonban már "emberibb". Az egyik interjúban olvastam, órákon át képes ülni egy csendes, üres szobában, így tartja fenn az egyensúlyt a megynyilvánult és a meg nem nyilvánult között.

Az ő példáját ismerve, mindekinek kívánom, hogy legyen olyan önmegvalósító, mint Tolle.


Re: Judit blogja
Judit, 2010 márc 11 cs, 01:00

Kifutunk az időből. Az ego szemszögéből nézve ez rossz hír, és ezáltal növekszik a félelme. Egy magasabb szemszögből a ’kifutás az időből’ pontosan az, ami szükséges ahhoz, hogy az új tudatosság megérkezzen ebbe a világba.

Nagy örömmel olvastam a Publikációk közt azt az írást, amely fenti gondolattal fejeződik be. Tolle arról beszél, amivel sokszor találkozom, és igyekszem megértetni. A türelmetlenség aktivizálja az elme kreálta félelmet, mert attól tart, lemarad valamiről. A legtöbbünk számára a fölébredés nem egyik pillanatról a másikra történik, sokkal inkább folyamatként játszódik le, mint ahogyan születésünktől kezdve fokozatosan alakul ki a személyiségünk is.

A különbség az, hogy amíg a gyermekkorban általában a szülők, a tanárok, a környezet türelmetlen, sürgeti az eredményeket, addig felnőttként már mi magunk ostorozzuk magunkat, azonosulunk a társadalmi elvárásokkal, anélkül, hogy valaki ott állna a hátunk mögött, és siettetne. Megteremtettük a környezetünk hatására a fájdalomtestet, amelyet nemcsak mások, hanem mi magunk is könnyedén aktiválunk.

Az egyik barátnőm mesélte nemrégiben, hogy reggel a munkahelyén akaratnul is fül- és szemtanúja volt egy megalázó történetnek. Az egyik középvezető úgy beszélt a felnőtt több gyermekes családanyákkal, mintha ötéves óvodások lennének. Nemcsak lekezelő volt a stílusa, hanem igazságtalanul is vádolta őket munkakerüléssel és kötelességmulasztással.

Lapozzunk - mondta a barátnőm, miközben csapott egyet a kezével. Majd a fiára terelte a szót. Teljesen ellágyult a hangja, amikor visszaemlékezett azokra a helyzetekre, amikor a huszonéves srác talpraesetten vágta ki magát egy-egy kellemetlen helyzetből. Barátnőm arcán látszott, mennyire büszke a fiára, majd így folytatta: - Én nem tudnék ilyen talpraesett lenni! A szavakkal együtt a hanglejtése is megváltozott. Miközben a Danit magasztalta az anyja, önmagáról is közbe-közbe szőtt néhány szót: Nem is tudom, mit csináltam volna a helyében! Nem lennék képes ilyen ügyesen kivágni maga!

Kis idő múlva közbevágtam: Miért kicsinyled le magad? Figyelj a hanglejtésedre! Vedd észre: elindultál egy, a számodra létszólag semleges történettől, és elérkeztél önmagad lebecsüléséhez. Bár kivülálló voltál, a fájdalomtested még is képes volt belevonni az eseményekbe, mert azonosultál a többiek kiszolgáltatottságával.

Barátnőm példája mindkettőnben megerősítette: a mindennapokban, a tét nélküli helyzetekben is fontos a mostban, a jelenben lenni. Azóta már többször "rajtakapta" magát, amikor aktiválódott egy fájdalomtest, amely a fölismerés hatására már nem tudott táplálkozni az adott szituációból, vagy érzelemből.

Re: Judit blogja
Judit, 2010 márc 15 h, 10:48

A szabónak rongyos a kabátja, a suszternek lyukas a cipője.

Mostanában egyre sűrűbben jut eszembe ez a két szólásmondás. Négy-öt hete ugyanígy ültem a számítógép előtt, miközben egyik honlapról kapott hírleveleket rendezgettem, részint azért, hogy az egyik nagyon elfoglalt barátomnak elküldjem. Miközben teljes figyelmemet a munkára összpontosítottam, az elégedetlenség érzete kezdett erőre a mellkasomban. Furcsának találtam a tapasztalásomat - nagyon rég nem beszéltem már a hírlevél küldőjével.

Mi történik most?

A bevált gyakorlathoz folyamodtam. Szép lassan, tudatosan kimentem a konyhába, elkészítettem a kávémat, majd visszasétáltam a géphez, megittam a feketét, és behunyt szemmel feltettem a kérdést:

Mi bajom van most?

Pillanatokon belül éreztem, ahogyan árad felém a szúrós, nehéz, sötétszürke energianyaláb, majd "megjelent" hozzá az érzelem is: a harag, a neheztelés és az utálat. Mindez a hírlevelekből zúdult rám. Mit mondjak... mellbe vágott a felismerés... (Már megtanultam, hogy gyakorlat közben igyekszek semleges maradni, magammal is úgy dolgozom, mintha megfigyelő lennék. A feladat befejeztével pedig visszatérek azokra a részletkérdésekre, amelyek esetleg még mindig érdekelnek.)

A hírlevélíró érzelmeinek lenyomata összesűrűsödött és felerősödött amiatt, hogy én tízegynéhány levelével folyamatosan foglalkoztam. (A negatív érzelmei pedig épp az átala tanított értékekkel kapcsolatosan aktiválódtak!) Régebben csak kis hullámveréseket, fodrozódásokat éreztem nála, és nem tulajdonítottam nagy jelentőséget nekik. A döbbenetes a dologban az, hogy ha rákérdeznék: - Tényleg így és így érzel? Őszintén visszakérdezne: - Magadnál vagy Judit? Miért kötelezném el magam olyasmi mellett, amelyről épp ellenkezőleg gondolkodom!

Ennek a tapasztalásnak a hatására több fölismerés született meg bennem.

Mindnyájan úgy működünk, mint Eckhart Tolle. Vagyis árad rajtunk keresztül az energia. Csak az nem mindegy, hogy milyen a minősége! Minél tudattalanabb vagyok, annál több destruktív energia áramlik rajtam át, vagy tőlem ered, mert én hozom létre. Ha pedig nem akarok hiányt, szenvedést, akkor mindenben meg kell látnom a jót. Vagyis minden pillanatra igent kell mondanom. Egyedül ezzel a hozzáállással vagyok képes megszüntetni a boldogtalanságot.

Ezóta az eset óta még jobban figyelek a gondolataimra: részint nem akarom táplálni mások negatív érzéseit, másrészt nem áll szándékomban erősíteni a saját tudattalan automatizmusaimat sem.

Re: Judit blogja
Judit, 2010 jún 05 szo, 10:52

Az élet támogat.

A minap eszembe jutott, mennyire vágyunk a biztonságra. Legtöbbünk szeretné előre tudni, hogyan alakul a sorsa, érdemes-e belépni egy párkapcsolatba. Most a vizsga időszak kellős közepén a nebulók nagy része sokféleképp keresi Fortuna kegyeit. Köztük van az egyik barátnőm is, aki kérte: programozzuk közösen, hogy másnap a záróvizsgán azt két tételt húzza, amelyet ő előre "kiválasztott". Hozzátette még: ötöst akar kapni, mert eddig minden vizsgáját jelessel honorálták.

Amikor a Tolle-klubban a programozás során az ő kívánsága került sorral. Azt mondtam, azt a tételt húzza, amely a számára a legjobb. Azután 15-en (mindenki a maga módján) egy percen keresztül elképzeltük a másnapi sikert.

A vizsga után barátnőm boldogan újságolta: bár nem azokat a kérdéseket húzta, amelyekre számított, mégis ötöst kapott.

Ezzel a történettel kapcsolatosan két dolog jutott eszembe.
1. A barátnőm megtapasztalhatta, hogy többet tud, mint amit föltételez önmagáról.
2. Az élet támogat. A barátnőm megtapasztalhatta: ha nem korlátozza le az esélyét egyetlen jó megoldási lehetőségre, akkor jóval nagyobb sikert vonzhat magához, mint amire számított.

Az fentebbi automatizmus az életünk nagy részére érvényes. Azt gondoljuk, ha nem az történik, amit mi elterveztünk, akkor összedől a világ. És amíg az "összedőlt" világunkat siratjuk, nem vesszük észre a valódi lehetőségeket.

Az élet mindenkit támogat. Meg kell tanulnunk elfogadni.

Re: Judit blogja
Judit, 2010 júl 06 k, 11:46

Pénz vagy spiritualitás?

Az utolsó klubfoglalkozáson egyik társunk, Rózsa fantasztikus dolgot mesélt.

Nemrégiben megtetszett valakinek munkahelye. Történetesen a főnök jó ismerőse volt ez a valaki. Így hát Rózsának búcsút intettek. Ő úgy gondolta, méltánytalanul bántak vele, azonban nem akart munkaügyi bírósághoz fordulni.

Agykontrollos lévén naponta programozott: gyakorolta a belső test tudatosságot és a bőségmeditációt. Pár hete egyik ismerőse, akinek a szavára sokat adott, azt tanácsolta neki, forduljon a munkaügyi bírósághoz jogorvoslatért. Vonakodva bár, de mégis elfogadta a javaslatot.

Amikor a bíró átnézte Rózsa beadványát, így szólt: Asszonyom, önnek igaza van. Egyértelműen jár a kártérítés. Egyezzenek meg peren kívül. (Rózsa és az ügyvédje a köszönésen kívül meg sem szólalt!)
A munkáltató bár nem akarta, mégis rákényszerült az egyezkedésre. Miközben Rózsát az ügyvédje képviselte, aközben ő "csak" mondogatta magában: Az élet támogat! Az élet támogat!

Az élet annyira "megtámogatta", hogy majd félmillió forint nem vagyoni kártérítéshez jutott. (Nem kell adót fizetnie utána!)

Rózsa még mindig nem tud napirendre térni afölött, hogy minden úgy történt, ahogyan elképzelte: peren kívül méltányos összeghez jutott.

Azt mondja, amióta a Tolle-klubba jár, és naponta gyakorolja bőségmeditációt, rendszeresen nyer kisebb-nagyobb összegeket. Vagyis egyre inkább megtapasztalja, hogy az élet anyagi téren is támogat. Ugyanis régen úgy gondolta, vagy jólétben él az ember, vagy spirituálisan fejlődik. Ma már tudja, nyugodtan gondolkodhat is-is-ben. Békésen járhatja a spirituális útját, miközben anyagilag is elégedett.



Re: Judit blogja
Judit, 2010 aug 15 v, 10:59

A tudattalanság mélységei

Szinte napi rituálévá vált már az ebéd utáni kávézás a munkahelyemen. Az egyik barátnőmmel ilyenkor beszélgetünk az élet kis és nagy dolgairól.

A hatalmas, egyterű helyiség ellentétes végében dolgozunk, ezért telefonon egyeztetünk időpontot, és félúton a lépcsőfordulóban találkozunk, úgy megyünk le a büfébe egy kis locsi-fecsire. A minap első pillantásra feltűnt, valami nincs rendben vele. Minden megszokott gesztikuláció hiányzott, olyan merev volt, mint a fagyott kutya lába. Nem kellett kérlelni, ennek ellenére mégis visszafogottan próbálta elmesélni az előző éjszaka történetét – a beszéd is nehezére esett, annyira fájt minden szerve, szövete, sejtje. Belső izomlázként definiálta az érzetet.

Abban biztos volt: nem fizikai eredetű a fájdalma. Úgy gondolta: annak a kolléganőjének, Zsófinak a neheztelésének kivetülését érzékeli ennyire erősen, akivel kényszerből együtt kellett dolgoznia a hét folyamán. Kényszerből, mert a barátnőmnek kellett helyettesítenie asztalszomszédját, Zsoltot, aki szabadságra ment.

Miközben Judit barátnőm felvázolta az állapotával kapcsolatos elképzelését, az őt körülvevő energiarendszerben, aurában tökéletesen lehetett látni a kiváltó okot.

Igencsak meglepődött a hallottakon.


Először hihetetlen volt számára, hogy Zsolt a ludas a dologban. Két ok is erősítette a hitetlenséget benne. Az egyik, hogy Zsolt ismeri a reikit, a családjában használja is gyógyításra. Judit ezért nehezen tudta összeegyeztetni a tőlem hallottakat, és a másikról magában kialakított képet. A második indok: Zsoltnak azért kellett egy napra megszakítani a szabadságát, mert Judit nem vállalta el helyette a különmunkát. Vagyis csak abban az esetben csinálta volna meg, ha Zsolt egyáltalán nem ér rá. Tehát Judit nem nyúlta le a kollégája pénzes munkáját, meg sem fordult a fejében még gondolat szintjén sem, mert elég kihívást jelentett számára a kötelező napi munkában helyettesíteni a másikat.

Zsoltban azonban a szabadsága ideje alatt felébredt, aktiválódott egy fájdalomtest, amely hatására ott munkálkodott benne a félelem: kolléganője olyan jól helyettesíti, hogy őt kirúgják az állásából. (Természetesen nem tudtuk, inkább nem akartuk megkérdezni tőle feltevésünket!) Csak közvetve, a negatív gondolatai által generált energiát érzékelve lehetett beazonosítani alaptalan félelmének nagyságrendjét, erejét. Szorongása, rettegése olyan erővel bírt, hogy a főnökük, aki szinte sohasem dicsér meg senkit, most Judittal kivételt tett, munkájáért szóbeli elismerésben részesítette. Pedig a kiadvány, amelyet elkészített nem volt jobb, mint az azt megelőző, amit Attila készített.

Ez a gesztus olaj volt a tűzre, Attila jövőbe kivetített alaptalan félelmét még jobban megerősítette. Miután igazolva látta a fóbiáját, kemény támadásba lendült: bármi áron meg kell szüntetni a fenyegetettséget, még akkor is, ha abba a vétlen másik belebetegszik. És az egója úgy döntött, meg kell semmisíteni azt, aki az ő egzisztenciáját, biztonságát veszélyezteti.

Judit emiatt érzett olyan erős fájdalmat napokon keresztül, sőt éjjelente úgy vélte, nem éri meg a reggelt. Végül külső segítséggel és egy hetes szabadsággal sikerült normalizálni a helyzetet. Vagyis miután Judit elment szabadságra, Attila fájdalomtestének aktivitása csökkent.

Reméljük többé már nem fog ennyire agresszív lenne.

Judit régebben, ha az övéhez hasonló történetet hallott, mindig azt kérdezte, vajon mit követhetett el az áldozat korábban az agresszorral szemben, hogy az ilyen erővel akarja megsemmisíteni a másikat. Most már tudja, a saját bőrén tapasztalta meg: bármire képes az egó, ha veszélyeztetve érzi magát.
A történetnek van pozitív utóhatása is: Judit az eset óta igyekszik minél többet a jelenben tartózkodni.


Re: Judit blogja
Plejádok, 2010 aug 16 h, 08:52

Judit!
Zsolt és Attila ugyanaz? Vagy ki az Attila?

J Redfield: Mennyei Próféciája jutott eszembe erről az írásról. Remek példa az energia működéséről.
Számtalanszor tapasztaltam, örültem, amikor felismertem, hogy miről van szó, aztán volt olyan is, sokszor, hogy nem tudtam beazonositani a problémát, legkönnyebbek azok az esetek mikor energiaelszívásról van szó, szimplán, csak erre törkszik valaki, akkor mindíg adni szoktam, és rövid időn belül el is tünik a környezetemből.
Judit, ilyenkor én "jelen" vagyok? Mondjuk egy ilyen esetben ezt nevezzük jelen létnek?
Köszi, hogy megosztottad velünk a történetet.

Re: Judit blogja
Judit, 2010 aug 16 h, 02:59

Plejádok,

igen, Zsolt és Attila ugyanaz, nem vettem észre, hogy leírtam az eredeti nevet.

Amikor valakinek a kommunikációja mögött rejlő valódi szándékot (akár teljesen tudattalan is lehet, vagyis egy fájdalomtest felébredése) észreveszi a másik ember, akkor jelenben van.
Vagyis amikor fölismered az energiarablót, akkor jelen vagy. Ez a satori, a pillanatnyi megvilágosodás, más néven tudatára ébredés. Ha minden esetben adod is azt, amit a másik akar, az már egy tudattalan automatizmus.

Judit

Re: Judit blogja
Plejádok, 2010 aug 16 h, 09:44

Köszi a választ.
Leegyszerűsítettem, ezt az "adokot", nem akartam itt bővebben kitérni rá, de nem ennyire egyszerű ez. Nem mindig azt kapja, amit akar, olyan ember is megtalál, akivel nem vagyunk közös nevezőn, az ilyen próbálkozik, hogy lemerítsen, szeretné látni a vereségem, hogy ki tudok borulni, amit ő diadalként élne meg. Az ilyen ember ellen a legjobb ellenszer a szeretet energia, nem tűri, és faképnél hagy. Látszik rajta az átváltozás, zavaros, kapkodó tekintettel odébb áll. A barátoknál, jó ismerősöknél valóban már automatikusan történik.
Köszi a válaszod.


Re: Judit blogja
Nati, 2010 aug 16 h, 10:36

Szia Plejádok!

Akivel nem vagy egy hullámhosszon az iránt hogy tudsz szeretetet érezni???
Engem ez nagyon érdekelne.
Mert ezt elég lehetetlennek találom.
Emögött vagy önbecsapás van, vagy hihetetlen magaszszintű tudatosság.

Üdv.

Nati

Re: Judit blogja
Plejádok, 2010 aug 17 k, 08:36

Szia Nati!

Nagyon röviden és közérthetően a teljesség igénye nélkül:
Ilyenkor átnézel az ember fölött és a valós lényét látod, hogy ugyan onnan jött ahonnan te, az egységből csak elfelejtette isteni eredetét és hovatartozását, és az egó hatalmában él. Nem tudsz haragot érezni iránta, ilyenkor inkább egy gondolat, egy mosoly alakul ki benned, amit szíved szerint ki is mondanál: - szegény fejed, te se tudod ki is vagy valójában.
Ennyi.
Persze azért ettől még kebelbarátok nem leszünk.
Nálam legalábbis leggyorsabban, és egyszerűbben ez működik.
Nati, nehéz ezt szavakba meghatározni, ez egy érzés, és nem is vagyok a szavak embere.
Üdv.

Re: Judit blogja
Judit, 2010 dec 25 szo, 10:23

Tartalmas ünnepeket kívánok!

Talán csak városi legenda - amit Kőhalmi Zoltán humoristától hallott az egyik kollégám -, hogy a mentősök sok év tapasztalata alapján az ellátandó sérülésekből akkor is pontosan tudják a karácsonyi ünnepek melyik napjánál tartanak, ha nem néznek a naptárra. Íme. A szentestét megelőző délelőttön a családfő szekercét vesz a kezébe, hogy belefaragja a fát a tartóba. Némelyik férfiember gyakorlatlansága folytán az ujját is hozzáigazítja talpazathoz. Karácsony első napján a túlevés-túlivás miatti elsősegélyért csörögnek a telefonok. A második napon azokat kell ellátni, akik megsérültek a karácsonyfatűzben. Miután három napon keresztül együtt van a család, az apa másodszor is kezébe veszi a szekercét.

Szeretek könyvtárba járni, számomra olyan volt Szegeden a régi Somogyi, mint ha egy szentélybe lépnék be: azokon a lépcsőkön, termekben járni, ahol többek közt Tömörkény István, Móra Ferenc és Juhász Gyula is megfordult... A mostani üvegpalotában hiányzik ez a miliő, ennek ellenére jól érzem magam, hisz a tartalom megmaradt, sőt bővült. Nemrégiben épp az új kiadványok között fedeztem fel Gary Chapman legújabb könyvét (Ha nem elég a sajnálom!), amelyet társszerzőként jegyez. A bocsánatkérés öt formáját mutatja be gyakorlati példákon keresztül. Rávilágít arra, ha megfelelő formában megfogalmazott bocsánatkérés jobbá teheti az emberi kapcsolatokat, többek közt a gyerek-szülő viszonyt, a házasságot, a munkahelyi kontaktust, és az egyén önmagával is békét köthet.

Hogyan kapcsolódhat a két történet egymáshoz és a karácsonyhoz? A könyv elolvasása után hiányérzetem támadt. „A bocsánatkérés nélküli megbocsátást nemritkán a sértett fél kedvéért erőltetik, nem a vétkes kedvéért. Az ilyen jellegű megbocsátás nem vezet megbékéléshez.” – állítja Gary Chapman, majd Dietrich Bonhoeffer teológust idézi, aki az ilyen típusú megbocsátást így jellemezte: „Olcsó kegyelem… ami a bűn igazolását, és nem a bűnös megigazítását jelenti.” Nem akarom megkérdőjelezni ezeknek a nézeteknek a helyességét, sokkal inkább további gondolkodásra késztettek.

Eszembe jutott: nemcsak a bocsánatkérés művészetét érdemes elsajátítani, hanem az elengedését is. Vagyis ha látom, hogy a másiknak esze ágában sincs bocsánatot kérni, annak ellenére saját lelki nyugalmam érdekében gyakorolhatom a könyörületet. Amikor az egyik ismerősömnek ezzel a gondolatmenettel hozakodtam elő, imígyen replikázott rá: Nem vagyok én Jézus!
Valóban, egyikünk sem Jézus! Ha azonban végig tud menni a valódi megbocsátás minden lépcsőfokán az ember, cserében megkapja a belső szabadságot. (Lehet hatalmas vihar, a tenger vizét csak a felszínen érintik a természet elemei, a mélyben csend és nyugalom honol.) A valódi megbocsátás két részből áll: elfogadás és elengedés, amely többek közt erőfeszítést, önismeretet, bátorságot, a nemet mondás elsajátítását, önfegyelmet igényel. Hagyományos értelemben a megbocsátás feltételekhez kötött, vagyis megbocsátok neked, ha azt teszed, amit én akarok.

Így vagyunk a szeretettel is, feltételhez kötjük. A hétköznapokban kimondatlanul ilyenformán működik: szeretlek, ha azt teszed, amit én akarok, és nem azt: szeretlek úgy, ahogyan vagy, elfogadlak úgy, ahogyan vagy. Ez azt jelenti: képes vagyok látni a másik ember értékeit, ha valamit nem tetszik a viselkedésében azt minősítés nélkül, tárgyilagosan tudomására hozom, miközben önmagam határait is képes vagyok megvédeni.

Mindannyian boldogságra, szeretetre vágyunk. Minden évben eljön az a három nap, amelyet a szeretet ünnepének nevezünk. Hogy ezt a három napot milyen tartalommal tölti meg az ember, az jórészt a másik háromszázhatvankét napon múlik, hisz minden értékes, pozitív lelkiállapot megteremtése és fenntartása igen komoly feladatot jelent.


Re: Judit blogja
Judit, 2011 febr 25 p, 07:35

Légy gondolataid éber őre

A belsőtest tudatosítást nap mint nap gyakorló barátom érdekes történetet mesélt nemrégiben.

Nagyon igyekezett valahová, amikor elment mellette az a busz, amely a találkozó helyszínére vihette. A helyzetet felmérve az következő gondolat suhant végig az fejében: kb. ötven méterre van a megálló, nem érdemes futni, úgy sem érem el. A lábai mégis az első érzésre reagáltak (miszerint jó lenne a megbeszélt időben érkezni), és neki iramodott... Közben a másodpercek töredéke alatt a következő gondolatok futottak át az agyán: régen nem futottam már ilyen gyorsan, most mindjárt megmerevedik a vádlim. A görcs azonban elmaradt.
Elérte a buszt, felszállt, kb. 30 másodpercnyi álldogálás után úgy érezte, valami nincs rendben. Tényleg! Hol marad a zihálás, a gyors, levegő után kapkodás... Az is elmaradt. Pár percig figyelte gondolatait, és azokra adott testi reakciókat. Elméje újra és újra próbálkozott, igyekezett oxigénhiányos érzetet produkáltatni a testével, a tüdő és a szív azonban nyugalmi állapotban maradt.

Barátom a tapasztalat óta még intenzívebben gyakorolja a jelenlétet. Azt mondja, reggelente agykontrollal progamozza, hogy a napi rutintevékenységek végzése közben aktív a belsőteste, vagyis olyan összefüggő energiamezőt képzel el, amelynek a külső határa a bőre.

A napi gyakorlás hatására kreatívabbá vált, jobban odafigyel a gondolataira, és erőteljesebben bízik megérzéseiben.

Re: Judit blogja
Judit, 2011 márc 20 v, 09:16

András,

a mantra eredetileg a védikus hagyomány része: hang, szavak, mondatok ismételgetése. A szanszkrít vallásos szövegek, fohászok részint azért bírnak nagy erővel hatni, mert évezredek során nagyon sok ember mondogatta (összeadódnak az energiák), részint a mantrák hangalakban tárgyiasult szimbólumok, amelyek magasabb tudati síkról származó információkat vagy energiákat testesítenek meg. A keleti terminológia szerint a mantrák a különböző isteni vagy félisteni személyiségek energiáit képviselik.

A nyugati kultúra imái is hasonlóképpen működnek, csak nem nevezzük mantrázásnak, ha valaki pl. naponta hússzor elmondja a Mi atyánkot, vagy Jézus nevét recitálja.

Ma már olyan szavak, mondatok ismételgetésére is alkalmazzák ezt az elnevezést, amelyek egyénre szabottak, és nem kötődik semmilyen spirituális terminológiához.

Akár öngyógyító folyamatok aktivizálásához, akár egy új, hasznos tulajdonság kialakításához, vagy egy régi, káros jellemvonástól való megszabadulás elősegítésére az adott mantrát 40 napon keresztül napi 108 alkalommal kell elmondani. Keleten ezt a technikát nevezik dzsapázásnak, van egy olvasó is (fonalra felfűzött 108 gyöngy), amely segítségével ellenőrizni tudja önmagát az ember.

A mantrák töltik, tisztítják azt, ami mondogatja őket, és tölti, tisztítja a körülötte lévő teret is.


Én rendszeresen használom a lakás tisztítására is. Ez annyit jelent, hogy akár órákon keresztül hangosan szól hangfelvételről valamelyik mantra.

Az OM mantrát pedig meditációs formában alkalmazom: csöndben, csukott szemmel, fél hangosan kántálom az om-ot, a két om közötti szünetre (csöndre) is odafigyelek. A több időm van, akkor egy-két órát is töltök ezzel. Nagyon jól oldja a fájdalomtesteket.

Ha a belső test tudatosítás közben túl sok gondolat bukkan elő, akkor is átváltok az om recitálására, mert a hosszan kimondott ommmmm közben nem tud gondolat aktivizálódni.

Judit



Re: Judit blogja
Judit, 2011 ápr 27 sze, 10:37

Tisztességes profi

A Szegeden megjelenő Délmagyarországnak századik születésnapját ünnepelte tavaly szerkesztőségünk. Ebből az alkalomból közös emlékezésre invitálták a régi és jelenlegi munkatársakat. A könyvtár előcsarnokába belépve elállt a lélegzetem… mintha csodát látnék! Kitűnt a sokaságból egy ember. (Az természetes, hogy egy nőnek megakad a szeme egy magas, jóképű férfin.) Engem a körülette megnyilvánult tér is ámulatba ejtett. Soha nem tapasztaltam még ilyen erőteljes jelenlétet. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem is találkozhattam olyan valakivel, akin keresztül ilyen erővel nyilvánul meg a tiszta tudatosság, hanem azt, hogy én most saját szememmel láttam azt az állapotot, amelyet Tolle tértudatosságnak nevez. Egy ember, aki nem a gondolataiban van elmerülve, nem címkézi a látottakat, hanem szemlélődik, befogadja azokat.

Meg kell tudnom, ki ő! Kolléganőm hihetetlennek tartotta tudatlanságomat: dr. Szajbély Mihály irodalomtörténész professzor, a médiatanszék vezetőjét nem ismered. Judit te tördelted be a jubileumi számban a vele készült interjút. A fotója alapján sem rémlik? – Nem – jött a lakonikus válasz.

Véget ért a „varázslat”, az elmém azonnal működésbe lépett. Fölváltva tódultak elő a mentegetőző és a szemrehányó gondolatok. „Rövid volt a leadási határidő, nem értem rá olvasgatni a cikkeket.” „A megjelenés után is elolvashattad volna.” „Azonnal a ballagási mellékletet kellett csinálni.” „Látod, jól eltoltad! Évek óta szeretnél jobban megismerkedni az újságírás elméletével, most itt lenne a lehetőség, hogy megkérdezd, milyen formában csatlakozhatnál be a képzésbe. Ha elolvasod az interjút, az alapján szóba elegyedhetnél vele.” (Tolle tárgytudatosságnak nevezi az állapotot, amikor az elme megannyi gondolattól hemzseg.) Végül az ünnepi események történései megszakították a belső monológomat.

Az élet úgy hozta, hogy rendszeres látogatójává váltam Szajbély tanár úr médiatörténeti és társadalomelméleti előadásainak, amelynek nemcsak az lett a folyamánya, hogy nagyobb a rálátásom az adott témában az összefüggésekre, hanem olyan régóta foglalkoztató kérdésekre is választ kapok, amelyeknek semmi közük nincs a kurzushoz.

Goethe Az ifjú Werther szenvedései című regénye kapcsán a Tanár úr megemlítette: ez volt az első könyv, amely szakított az értelmiség képviselőinek irodalommal kapcsolatos addigi elvárásával, miszerint hasznos szórakozást nyújtson. Goethe műve példa arra, hogy a „magas” irodalom egyben népszerű irodalom is tud lenni – később azonban a „magas” és az „alacsony” között az olló egyre szélesebbre nyílt –, miközben mindmáig vannak olyan értékes alkotások, amelyek ugyanakkor népszerűek is. Valóságos Werther-láz tört ki Európa-szerte, amely évtizedekig eltartott.

Goethének kritikusai azzal vádolták, hogy az öngyilkosságot elkövető főhős az érzelmileg hasonlóan túlfűtött olvasókat mintakövetésre sarkallta, emiatt egyes tartományokban be is tiltották a művet. (Ma a média hatására elkövetett, utánzáson alapuló öngyilkosságot David Phillips amerikai szociológus nyomán Werther-effektusnak nevezik. (Tolle erre azt mondaná, hogy a művelődni vágyóban olvasás közben olyan régi, fájdalmas emlékek aktiválódnak, amelyek ugyanazon a frekvencián rezegnek a főhős történetével. Vagyis bekapcsolódik az olvasóban a megfelelő fájdalomtest.) Ekkor döbbentem rá, hogy fiatal felnőtt koromban miért szerettem olvasni Németh Lászlótól a Gyászt, az Iszonyt, és mi okból néztem meg újra és újra Lengyel József Igéző című novellájából készült tévéjátékot, pedig egyik történet sem volt azonos az én történetemmel.

Az egyik előadáson szóba került Vahot Imre és Jókai Mór között kialakult ellentét. Mindketten lapszerkesztők voltak, de más-más felfogással. Míg Vahot a korábbi évek alatt kialakult hagyományhoz ragaszkodott: egyedüli profiként vitte a lapot, vagyis a tetemes munka gyümölcsét, a nyereséget nem kellett megosztani senkivel. Nem is lehetett számon kérni a szerzőkön a határidőt, a minőséget. Jókai viszont profi írókként kezelte munkatársait, akik képesek azt és akkorra prezentálni, amit és amikorra a szerkesztőnek szüksége van. A szakértelmüknek köszönhetően a megjelenő lap is tartalmasabbá válik, amit szívesebben fizetnek elő az olvasók. A nagyobb nyereségből pedig a szerkesztő jobban tudja honorálni a munkatársait – így okoskodott Jókai. Korábban jórészt a mecénások ízlése határozta meg, melyik író, költő tud szellemi munkájából megélni.

Milyen különös a világ! Miközben telnek az évszázadok, a díszlet, a szereplők és a kellékek változnak a kérdés marad. Most legtöbbször a természetgyógyászat spiritualitást is érintő része és a személyiségfejlesztés kerül a színpadra. Divatos támadni például az agykontrollosokat, többek közt a feltételezett nyereségük miatt. Ha valaki éveken keresztül magas színvonalon, erőteljes tempóval teljesít és annak folyamányaként elfogadja az érte járó javadalmazást – úgy gondolom – természetes dolog. Tolle ezt az adás–kapás törvényének nevezi, vagyis mindig a „kiadás” határozza meg a „bevételt”.

Hosszan sorolom tovább a példákat (felismeréseket), amelyek ezeken a kurzusokon születtek.
Elmémet továbbra is foglalkoztatta, vajon milyen technikával tett szert Szajbély tanár úr az írásom elején említett jelenlétre? Mit csinál, hogy folyamatosan magas a rezgése? Ahogy öregszik az ember, bölcsebbé válik – hangzott el az egyszerű válasz, amelynek hatására hasonló következtetésre jutottam, mint az egyszeri egyházi vezető, akinek a fülébe jutott, hogy a felségterületéhez tartozó kis szigeten élő három remete nem tartja be a liturgiát. Valamiféle saját imádságot használnak már évtizedek óta. A derék pap úgy vélte, azok hárman helytelen dolgot művelnek. Csónakba szállt és meglátogatta őket. A jámbor remeték megígérték, ezen túl az előírásoknak megfelelően, rendesen imádkoznak. Elöljárójuk dolga végeztével elégedetten fordult vissza. Már jócskán eltávolodott a csónak a szigettől, amikor különös suhogásra lett figyelmes. A hang irányába tekintve hatalmas szürke felhőt fedezett föl, közvetlenül a víz felszínén, amely vészesen közeledett feléjük. Jobban megnézve, észre vette, hogy a három remete mezítláb rohan a vízen viharsebesen. A csónakhoz érve az egyik így szólt: Bocsáts meg nekünk a zavarásért! Azért bátorkodtunk utánad jönni, mert elfelejtettük, hogyan kell rendesen imádkozni. A tisztelendő végignézett a három vízen álló emberen, és így válaszolt: felejtsétek el, amit mondtam. Éljetek úgy, ahogyan eddig.



Re: Judit blogja
Judit, 2011 okt 31 h, 08:15

A dingók azt hitték, hogy romlott húst cipelnek magukkal

Tegnap Szegeden, a Kálvária sugárúton araszolgatok kifelé az első csomagtartón a temérdek virággal, közben nem csak a szembejövő gyalogosokat figyelem, hanem az úton lévő gödröket, hepehupákat is igyekszem elkerülni, amikor a hátam mögül többször ismétlődő, erőteljes bicikli csengőhang törte meg a csöndet. Néhány másodperc kellett ahhoz, hogy felismerjem, nekem jelez valaki: „Húzódj le az útról, vagy szívódj fel! Nem érek rá lassítani!” Veszélyes manőverezések közepette egy összeráncolt homlokú középkorú pár virágokkal megrakodva húz el mellettem, lassan ocsúdok: Ezek is a temetőbe tartanak?!

Ez a kis affér eszembe juttatta annak az amerikai orvosnőnek a történetét, aki a 90-es években közel négy hónapon át mezítláb vándorolt az ausztrál sivatagban az egyik bennszülött törzs, az Igazak vendégszeretetét élvezve. Az őslakosok ezen csoportja nem érti, nem helyesli, elkerüli a nyugati világot, de nem ítélkezik felette. Az orvosnőnek a hírnök szerepét szánták: tudassa a világgal, másképp is lehet élni, mint ahogyan manapság a legtöbben teszik.

Marlo Morgan a zarándokúton megtanult csöndben maradni, ami számára azzal az előnnyel is járt, hogy nem zavarta meg a vezeték nélküli telefon működését, a csoporttagok és a távollévők közti telepatikus üzenetváltást. „Az Igazak népe szerint a hang nem beszédre való. Az ember szívével és gondolataival fejezi ki magát. Ha a beszédet fecsegésre használjuk, szétszórjuk magunkat apró-cseprő, felületes társalgásokban. A hang éneklésre, ünneplésre, gyógyításra szolgál, és csak arra méltó.”
A bennszülöttek igencsak meglepődtek, amikor kiderült, az amerikaiak milyen nagy becsben tartják a születésnapot. Szerintük értelmetlen az öregedést ünnepelni, nem kell ahhoz semmi erőfeszítés, az magától is eljön. Ők akkor ünnepelnek, ha valaki érettebb, bölcsebb lett az előző évhez képest, ráadásul mindenki maga jelzi, ha eljött az ünneplés ideje. Sokat foglalkoznak önmaguk felfedezésével, fejlesztik saját készségeiket, tudásukat megosztják a többiekkel. Úgy tartják, hogy a fizikai test betegségeit a lelki diszharmónia okozza. Az álomfejtő segíti hozzá a beteget a gyógyító felismerésekhez.
Harmóniában élnek a természettel, elfogadnak mindent és mindenkit, legfeljebb elkerülik azt, aki vagy ami számukra veszélyes.

Több hete vándoroltak már, amikor egyik este Marlo észrevette, hogy dingó falka figyeli őket. Rémülten számolt be felfedezéséről a táborban. Közben úgy érezte, végtelenül büdös, társaira nézett, akiknek arca visszatükrözte saját észleletét. A teste méregtelenített, többek közt amiatt volt büdösebb a társainál. A törzsfőnök megnyugtatta, őket nem zavarja a bűz, elfogadják úgy, ahogyan van, a saját biztonságukért sem aggódnak, hanem azokat a szegény állatokat sajnálják, hisz Marlo becsapta őket. A dingók azt hitték, hogy romlott húst cipelnek magukkal. Ez a szag vadította meg őket.
A tagok fölváltva vezették a csapatot. Eljött a nap, amikor Marlo került az élre. Egy ember, aki csak hetet töltött az ausztrál sivatagban, most saját és társai élete is rajta múlik, mert a közösség úgy döntött, neki is meg kell tapasztalnia a vezető szerepét. Két napon keresztül étlen-szomjan vonszolták magukat a kopár vidéken, de senki nem segített, nem akart Marlo helyett dönteni, a saját erőpróbáját neki kell végigcsinálni, de nem is bántotta senki, mindenki elfogadta a tanulási folyamattal járó nehézségeket. A harmadik napon, amikor már fölkészült a halálra, felismerte, hogy a hangos „jajveszékelés”, könyörgés helyett gondolatban kell támogatásért folyamodni (Segítség! Kérlek benneteket, segítsetek! Hadd tanuljak, ha számomra és minden élő számára az a lehető legjobb.), hirtelen támadt egy gondolata, amelyet tett követett, majd fél órán belül vízre leletek. Hálásak voltak az előző napi esőzés után megjelenő alkalmi tavacskáért. Nem sokára megjelent az ételük is egy termetes hüllő képében.
Az Igazak népének gyermekei évszázadok óta ugyanazokat a szavakat, ugyanazt a mondatot súgják az újszülött fülébe. Minden ember ugyanazt a bátorító kijelentést hallja életében először: „Szeretünk és segítünk utadon.” Az utolsó ünnepen mindenki átöleli a búcsúzót, és ezzel a mondattal bocsátja útjára. Ezt hallotta érkezésekor, ezt hallja távozásakor! Az útra kelő ekkor lekuporodik a homokra, és megszünteti életműködését. Nem kell több, mint két perc, és elhagyja testét. Utána nincs szomorúság, nincs gyász. (Marlo Morgan: Vidd hírét az Igazaknak)


Re: Judit blogja
Judit, 2011 nov 22 k, 09:31

A jelenlét gyakorlati haszna


Zsófi, aki rendszeresen figyel gondolataira és érzeteire, osztotta meg velem a hétvégi élményét.

Színházból hazafelé menet, hóna alat a táskája. Elméjében fölbukkant egy gondolat: el lehetne lopni. Este 10 óra körül nagyon kevesen jártak az utcán, közvetlen környezetében egyáltalán nem volt senki. Pár perccel később vele azonos irányban az úttesen elkerekezett egy férfi.

Zsófi a korábban felbukkanó gondolatot tovább engedve figyelte a történéseket. Jött egy újabb gondolat: "Megvárom. Elveszem a táskáját."

A biciklis Zsófitól 50 méternyire felment a járdára és megállt, úgy tett, mint aki a hátsó lámpáját igazgatja, miközben a nőt figyelte. Zsófi nyugodtan haladt a férfi felé, már két méter lehetett csak köztük, amikor irányt váltott, és átment az utca túl oldalára, békésen folytatva útját.

A férfi figyelte egy kis ideig, majd nyeregbe pattant, és eltűnt a sötétben.

Zsófi szerint hosszabb ideig tartott elmesélnie kalandját, mint ahogyan történtek az események. Utólag pontosan tudja, csak a jelenlétgyakorlatok segítségével tudta megoldani a helyzetet, vagyis nem ő oldotta meg, hanem a rajta keresztül megnyilvánult intelligencia alakította úgy, hogy teljes nyugalommal kezelte a történetek, és azóta sem jut eszébe, hogy félnie kellene, ha sötétedés után kimegy az utcára.