„Télen miért nem virágzik a cseresznyefa? Mert nem látja értelmét a kibontakozásnak, tudja, hogy a fagy elpusztítaná a szirmait, nem bízik környezetében, érzi, veszélyben van. Az emberi szívben is megbújik egy kis bimbó, de ha nincs, aki kedvesen rámosolyogjon, hozzá szóljon, akkor inkább bezárva marad.” (Böjte Csaba: Út a Végtelenbe)
"Akarsz-e kapcsolatba lépni, barátságot kötni a végtelen bölcs, jóságos Istennel, hogy erőt és útmutatást kapj tőle? Vagy pedig úgy éled le az életedet, mint az utazó, aki térkép és GPS nélkül indul felfedezőútra, csak saját józan eszére és mások tanácsára hallgat? Így sem lehetetlen célba érni, de mennyivel szebb, biztonságosabb, egyszerűbb úgy, hogy kéred és elfogadod annak a segítségét, aki végtelen szeretettel megformálta a világunkat és téged is. Merj belekapaszkodni e végtelen jósággal hozzád hajló szeretetbe, alázattal fogd meg Teremtőd kezét, és hagyd, hogy vezessen ..."
Ti nem úgy érzitek, mint ha Tolle szavait írta volna le a szív okosságával? A most, a jelen nincs a szövegbe ágyazva, de számomra mintha ott lebegnének kimondatlanul.....
Egy magyartól néhány évtizeddel korábban: Weöres Sándor
"Szállj le önmagad mélyére, mint egy kútba; s ahogy a határolt kút mélyén megtalálod a határtalan talajvizet: váltózó egyéniséged alatt megtalálod a változatlan létezést.
Legtöbb ember azt hiszi, hogy halálakor megsemmisül, vagy majd testtelenül él tovább a térben és időben. A halál nem megsemmisülés, nem is tovább-élés; a halállal szétmállik mindaz, ami az embernek időbeli, változó része: a test, az érzés, az értelem, az egész személyiség; és meztelenül marad az alap-réteg, melyben változásnak, keletkezésnek, pusztulásnak lehetősége nincsen.
Az embernek nem a léte, hanem a külön-léte szűnik meg. A mai ember alig tud különbséget tenni önmaga létének és külön-létének megszűnése között: önmaga létét különléte nélkül, teste, érzései, tudata, időbelisége, változékonysága nélkül csak ájulás-szerű, mélyálom-szerű állapotnak képzelheti. Pedig a külön-létből a személytelen, valódi létbe átjutás nem lecsökkenés, sőt végtelen felfokozódás; nem mélyálom, inkább az éberség teljessége, melyhez képest a legéberebb életbeli állapot is csak káprázó tétovaság.
Aki leszáll saját alap-rétegébe, ilyenkor maga mögött hagy minden életbeli érzést, minden gondolatot és lehetőséget, s ott van, ahol majd halála után, az időtlenben, változatlanban, ahol nincs többé”én” és”nem-én”, hanem mindennek mindennel azonossága, tagolatlan végtelenség. Nem ájult sötétség ez, hanem fényentúli ragyogás, tett nélküli sugárzó működés, érzéstelen teljes szeretet; örök változatlanság, mégsem megdermedés, hanem változásfelettiség, melyben minden változó is bennerejlik, akár az ébrenlétben az alvás lehetősége."